Molnár Miklós atya: Meddig érdemes elmenni?
Az elmúlt bő egy hónapban témává vált a szinódus után kiadott nyilatkozat (Fiducia supplicans), mely a rendezetlen házasságban élők megáldását szorgalmazza. Persze, ahogy ez várható volt – sajnos ez ellen nem is lehet tenni – sokan a maguk vágyait vetítve a dologba, torz értelmezést adtak ennek. Már szükségessé is vált, hogy a Szentszék egy reakciót fogalmazzon meg a fogadtatására. A levél világos volt, hiszen kifejezte, hogy nem kíván a hazug ideológiák felé lépést tenni, sőt óvva intett attól, hogy ezt az áldást bárki félreértse, hiszen a hitletétemény nem változhat.
Aki rendezetlen párkapcsolatban él, mintha házasság lenne, az bűnös állapotban van. Nem változott a házasság fogalma, nem lazított rajta senki. Isten, Aki megalkotta, Aki kinyilatkoztatta már a teremtéskor és a kihirdetéskor is ugyanezt a rendet adta az emberek közti kapcsolatnak, vagyis előre megmondta, mielőtt még az ember gondolkodni kezdett volna bármiről is… Most ezért nem is a tartalmáról szeretnék elmélkedni ennek a nyilatkozatnak, hanem arról a jelenségről szeretnék szempontokat megfogalmazni, ami körülvette.
Az elmúlt bő félévszázad pápái erősen törekedtek a párbeszédre a másként gondolkodókkal. Határozottan látszik ez a vonal már a Zsinat előtt is, de mind a mai napig is. Ferenc pápa ebben az elődei nyomdokán halad, bár tény, hogy talán bátrabbnak ható lépésekkel. (Ugyan az is igaz, hogy nem egyszer csak bele akarnak hallani dolgokat a megnyilatkozásaiba, amik nincsenek is ott.) Világosan látszik, hogy Ferenc pápa nem akarja húzni az időt, nem finomkodva lépdel, hanem jézusi módon szeretne egyből cselekedni, ha úgy tartja helyesnek, ami olykor nem diplomatikus, nincs is figyelemmel minden szorongásra, amit ezzel kelt, ám nagyon is prófétikus és előremutató. A párbeszéd módja, tárgya, célja azonban nem mellékes.
Egyébként, tekintve, hogy mind a liberálisnak nevezett irány, mind a tradicionális valójában pszichés motiváltságú, nem lelkiségi elsősorban, (vagyis inkább szól a szorongásainkról, mintsem Krisztusról magáról,) igazán nem is várható, hogy nyugodt vérmérséklettel gondolkodjanak ezzel kapcsolatban a hívek. De hát ilyen műfaj ez az életünket meghatározó, nyilván érzelmileg is fontos, kapcsolat az Istennel. Persze, hogy ha a szorongásainkat aktivizálja egy gesztus pl. a melegek felé, akkor erős érzelmekkel, félelemmel, vagy az abból fakadó agresszióval fogunk elsőre reagálni! De azért az elvárható lenne a keresztényektől (is), hogy a második lépésünk már ne erről szóljon. Itt jegyezném meg, hogy Szent II. János Pál pápa, XVI. Benedek és Ferenc is tett hasonló gesztusokat a szakadár lefebvreisták felé is, ami meg a liberális irányultságú keresztényeket akasztotta ki, és amivel a címzettek ugyanúgy éltek vissza, mint most ezzel a másik oldal. Egy érett személy, akinek fejlett az önismerete, várhatóan tud reflektálni arra, miért ijeszti meg egy ilyen gesztus, s akkor már talán – lehámozva a saját történetét – lehet esély arra, hogy a tartalommal és az üzenettel foglalkozzon. Az üzenet világos: az Egyház senkiről nem akar lemondani, mindenkit meghív a megtérésre és ezen a szűkkapun keresztül az üdvösségre. Ám ennek az útnak már Jézus is meghatározta a szabályait, követelményeit, melyek soha nem veszíthetik érvényüket, – bárki, bármitől is kezd el kiakadni. Isten tanítása világos. Ehhez igazodni kell, nincs más út.
Azt hiszem, az is egy félreértelmezés, hogy a magyar püspökök szembe mentek volna a Dikasztérium szándékával. Valójában annyi történt, hogy értelmezték a jelen körülmények között, hogyan lehetne megvalósítani Magyarországon a dokumentum szándékait. A válasz, hogy nem együtt áldjuk meg a párokat. Ugyanis a nyilatkozat határozott szándéka és igénye, hogy senkinek – beleértve a párt magát is – ne lehessen félreérthető az, ami ekkor történik. Márpedig, amikor egy rendezetlen helyzetben levő pár együtt kér egy áldást, óhatatlanul jelen lehet – ha más nem tudattalanul – az a vágy is, hogy valami féle legitimáció történjen. Így a dokumentum kívánalmát betartva, külön-külön kell megáldani a személyeket, hogy az ne okozzon félreértést. Márpedig bűnösöket eddig is megáldottunk, mint akár most hétvégén a Balázs-áldással is.
Érdekes kérdés, hogy megfelelő-e arra a célra ez a gesztus, amire szánták! Mert nyilvánvaló, hogy a szándék a közösségbe való visszahívás, a kapcsolat fenntartása. Azoknak szól, akik saját döntésükből a bűn útját választották. Ez alatt nem azt értem, hogy maguk döntötték el, hogy „tönkre megy a házasságuk”, vagy hogy a homoszexualitást valaki magának kívánta volna. Csupán nem szeretnék szemet hunyni a tény felett, hogy míg az életünk egyes elemei, eseményei rajtunk kívül álló okokból is megrongálhatják az álmainkat, mégis minden körülmények között van lehetőségünk elutasítani a bűnt, amely hamis, de könnyűnek tűnő utat kínál egy másik, élvezetesebb életvitel felé. Vagyis azért igenis van felelősségünk, hogy eljutunk-e egy olyan állapotba, ahol már a bűn struktúrái épülnek ki az életünkben.
Vegyük észre azt a jelenséget, hogy miközben a pápák a kapcsolatért dolgoznak, valahogy a másik oldalról, mintha mégsem e felé a kapcsolat felé mozdulnának el az emberek! Ha két személy közti kapcsolatról beszélnénk, talán mindenkinek feltűnne az az anomália, hogy míg az egyik fél békülni és kapcsolódni szeretne, – s ezért gesztusokat tesz a másik felé, – addig a másik fél mégsem viszonozni igyekszik ezt, hanem elkönyveli magának, mintha az illető csak elismerte volna az ő vélt igazát. Te kifejezed felém, hogy fontos vagyok neked, fontos a kapcsolatunk is, én meg csak annyit mondok, hogy „na ugye, hogy kezded tisztán látni: nekem van igazam”. Ugye, ilyenkor elgondolkodnánk, vajon azonosak-e a céljaink! Vajon tényleg megfelelő eszközt választottam-e a kívánt eredmény elérése érdekében? Egyáltalán, vajon mire lenne itt szükség?
Ferenc pápa pár éve keserűen fejezte ki csalódottságát, hogy minden a lefebvreisták felé gyakorolt gesztust (ami egyes pontokon tényleg szinte példátlan volt az ő részéről is) ők az egység felé való közeledés helyett árokásásra használtak fel. Ezért aztán vissza is vont bizonyos engedményeket. Most a liberálisok számára kínálja fel a még megtehető gesztusait az Egyháznak – melyek, ha jobban ismerjük a kinyilatkoztatást, tulajdonképpen már régen kifejtett tanításokra épülnek – de kérdés, vajon ők tudnak-e majd élni ezzel a kinyújtott kézzel! Vagy ők is csak visszaélnek vele? Mit takar ez a jelenség, ez a két irányúság?
Talán nyilvánvaló, hogy ha mind a két fél azonos vággyal rendelkezik és szándéka a kapcsolat felépítése, akkor minden lépést értékelni fognak a másik részéről, mely e felé vezet. Amikor ez ellentétes hatást gyakorol, talán lehet gyanúnk, hogy valaki mégsem a kapcsolatért, hanem valami másért: rendszerint saját kis féltve őrzött igazságáért harcol. (Ami lehet, hogy objektív mércével mérve, igazában értéktelen, hamis illúzió csupán. Mégis a saját vágyait foglalja magában.) Ha ez a jelenség áll fent, lehet felesleges engedményeket adni, hiszen ezzel semmit nem közeledünk egymáshoz.
Az igazság és annak árnyalt kifejtése azonban gyógyítóan hathat. Sokszor éppen a feszültség fenntartása segít eltökélni, hogy megváltozom. Persze, ez csak a kapcsolatban lesz eredményes! Amennyiben ebből szeretetet és bátorítást tud kapni, már több esélye van arra, hogy félelmeit elűzendő őrzött „igazságát” végre elengedje, vagy legalább lazítsa a görcsös ragaszkodását. Mert a szeretetben fennálló kapcsolat lesz erőforrása a szorongását oldó vélt igazsága helyett, az igazsághoz vezető szűk ösvényen.
Minket azzal szoktak vádolni, hogy szűklátókörűek vagyunk. S, ha magunkra vesszük a rágalmakat, nem is fogjuk megtalálni az eszközöket, a szavakat a párbeszédre. Ehelyett, inkább arra kellene törekedni, hogy a kinyilatkoztatás által kapott, sokkal árnyaltabb és elevenebb képben tárjuk fel, miért is rossz a bűn, hogyan mérgezi meg a kapcsolatunkat! Mivel mi már – elvileg – szembenéztünk a saját bűneinkkel, esendőségünkkel, nagy eséllyel tudunk segíteni a bűn dinamikájának felismerésében és a belőle való gyógyulás irányának megtalálásában.
Talán, amit tehetünk, nem is olyan kevés! Szemléletmódot formálhatunk, vagy segíthetünk abban, hogy a másik mélyebben értse meg a benne munkálkodó rosszat, melyből ki akarja szabadítani az Úr. Legyen jel, ha valaki a gesztusainkra elmélyülő undorral, haraggal, ellenségeskedéssel felel, hogy valójában talán nem is engedményekre, hanem egy bölcsebb és a Szentlélekkel átitatott újra értelmezésre lenne szükség!
A címlapkép forrása: Pixabay
