Molnár Miklós atya: Van helye a szívünkben

Advent végéhez érkeztünk. Ma éjjel már az Úr Jézus születését ünnepeljük. Aki türelmes volt, annak ma éjjel meggyúlnak az otthonában a karácsony fényei. Aki kevésbé, talán annak is eltér ez az éjszaka és a holnap a megszokottól, vagy elővételezett meghittségtől. Az ünnep esszenciálisan jelenít meg valamit az életünkből. Nem csak emlékezés, hanem összefoglalása is valamiképpen az életünknek. Ezért vannak, akik számára nehéz ez az ünnep is.

Az elmúlt hetekben szerettem volna kissé körbejárni, legalább nagy vonalakban az Istennel való kapcsolatunk oldalait, azért, hogy ma estére készen álljunk az ünnepre. Akiben volt türelem, volt szándék az elmélyülésre, talán most jobban érti majd, amiket a karácsonyról mondani szeretnék! Isten, ugyanis nem egy felszínes, külsőségekben kimerülő ünnepet szán nekünk. De hát mit kezdjen az ember, ha maga képtelen az intimitásra, az elcsöndesedésre, az elmélyülésre? Tegnap három órán át gyóntattam és az a gondolat ütötte fel bennem a fejét, hogy néha úgy is tudok bántóvá válni, hogy egyáltalán nem szeretnék. Egyszerűen azzal, hogy nem fejezem ki, hogy valami attól még mert az enyém, még nem az én hibám. Ezért most külön szeretném mondani, hogy az előbb felsoroltak közül (intimitás, elcsöndesedés, elmélyülés), ha valamire nem vagy képes, nem feltétlenül a te hibád! Azonban érdemes meglátni ezt a hiányt, hogy aztán keresd is a gyógyulást belőle! Mert a legtöbb esetben, ezeket lehet tanulni. És ezek adják meg az élet savát-borsát! Milyen sokszor vagyunk tele mindenféle ketyerékkel, pénzzel, idővel, csak éppen semmihez, de semmihez nem tudunk kapcsolódni, mert éppen a kötődésünk nem egészséges!

Karácsony ünnepe a kapcsolatban érthető egyedül a maga gazdagságában! Mit számít, hogy egy kisgyermek megszületett kétezer éve, ha most kell nekem élnem, ő meg akkor élt? Mit ér az egész betlehemi esemény, ha annak csak a nyírkos, hideg, trágyaszagú istállóját látom meg? Ha nem értem, mi közöm Ahhoz, Aki megszületett, mit ad nekem ez az ünnep? Csak akkor gazdagodom általa, ha megértem, hogy az igaz Isten, Aki emberré lett kétezer éve, ma is elérhető számomra. Ma is van hozzá közöm! Ő ma is itt van számomra is. A kapcsolatunkra nézve válik üzenetté, hogy gyermekként született meg, hiszen a nélkül teljesen mindegy, hogy miként jön el!

Jöhetett volna az Égből leszállva is, angyali seregekkel, hogy meghaljon engesztelésül, de Ő nem ezt az utat választotta. Azért nem, mert a kapcsolat is számít. Amikor vállalja az emberi természet útját: asszonytól születik és gyermekként növekszik, velünk akarja elmélyíteni a kapcsolatát. Belülről éli át mindazt, amivel nekünk is szembe kell néznünk! Aki már legalább egyszer merte megkockáztatni az intimitást és átélte annak csodálatos lélekemelő, derűt adó voltát, talán sejt valamit abból, ami itt történik! Az Úr azért jön el, hogy ezt a bensőséges kötődést erősítse. Amikor a Kisgyermekre nézünk, az Ő belénk vetett bizalma tekint ránk vissza.

Vannak, akik mindig a körülményekre fogják az életük minden baját. Talán nekik különösen is fontos üzenet, hogy Isten nem sértődik meg a kitaszítottságon, a jászol szalmáinak bökdösésén, vagy a szagokon, hangokon, hidegen, ami körül veszi az Ő születését. Mert nem a körítés, hanem a találkozás számít neki igazán. Vannak, akik filmbe illő, nagy jelenetekről álmodoznak és várják, hogy mikor kezdődik a csapó az életük műsorában, de közben annyi igazi és lényegi lehetőséget szalasztanak el, amely sokszor olyan felemelő lehetne, még ha kevesebb is a reflektor és a háttérzene! Pátoszos, heroikus küzdelmet fantáziálnak a gonosz ellen, az igazság törékeny, de sebezhetetlen jelmezébe bújva, miközben a saját igazságtalanságukat, önzésüket, irigységüket nem képesek legyőzni! Krisztus, pedig esendő kisdedként van jelen, Akit bárki megölhetne. Megtöretve győz az igazságért és az irgalomért. (Mert sokak fájdalmára ezt a kettőt egyé tette.)

Vágynának romantikus képekre, amelyben valaki felemeli őket, felfedezve csodálatos hibátlanságukat, erényeiket, megtisztelve az eddigi életük küzdelmeit, elismerve annak igazi gazdagságát, pompáját. Közben a felmerülő kapcsolatokban el sem tudják képzelni, miből születik a romantika. Miből lesz a mélységes kötődés. Az Istenfia, pedig magát átadva kerül közel hozzánk.

Semmi romantika, semmi elismerésre, megbecsülésre való vágy, hanem megelőlegezettség, szeretet adás, megelőlegezett bizalom és meg nem érdemelt elköteleződés felénk. Ez a betlehemi istálló üzenete. Nem az ideákra kell vágyni, hanem a valóságot kell tisztelni, magunkhoz ölelni.

Isten nem idealizálja az embert, hanem szereti. Nem azért, mert Ő kap valamit tőlünk, hanem mert szeretne nekünk adni. Éppen abban az állapotunkban, amikor még bűnben vagyunk, akar mellénk szegődni. Nem hibátlanként hív meg, hanem gyógyítani akar. Nem valaminkre fáj a foga, hanem velünk akar összekapcsolódni. Ezen az ünnepen ilyen mélységes nagyvonalúságban köti össze az életét a miénkkel. Ahogy a házasságkötéskor a felek még nem tudhatnak mindent előre, ezért az elköteleződésből és a másik adott szavából merítenek erőt az igenhez, úgy nekünk is Isten felkínálja a Kenyér házának (=Betlehemnek, hé.) a képét, az Ő előzékenységét, hogy merjünk igent mondani.

Ő bízik bennünk. Bízik abban, hogy ha igent mondunk, ki is tartunk a döntésünk mellett. A hűségünk a legnagyobb kincsünk, amit adhatunk Neki! Mi más van nekünk? Koldusként állunk az Úr előtt, – ahogy az Egyház tanítja.

Apropó koldus! Idén 800 éve, hogy egy koldus, Greccioban a világon először szerette volna Betlehem szegénységét, fájdalmát és örömét átélni. Assisi Szent Ferenc itt egy barlangban alakította ki az első betlehemest. A Kis Jézust nem valaki alakította, hanem az üres jászolban az imádság közben Ő maga jelent meg, hogy ezzel megajándékozza Isten szegénykéjét. Talán, ha ma vágy van a szívünkben, hogy valamit átélhessünk az Ő szeretetéből, áldozatának mélységéből, az irántunk való kötődésének gazdagságából, megmutatja Magát nekünk is! Talán, ahogy a régiek mondták, a mi szívünk is lehet jászol, melynek vannak bökdöső szalmái, kis tüskéi, vannak kevésbé kellemes illatot árasztó vágyai, cselekedetei, mégis a Nagy Király kicsinysége gyógyíthatja ezeket. Talán éppen elég a vágy, hogy a kötődés végre megszülessen bennünk! Hiszen Isten úgy alkotott meg téged is, hogy erre a kapcsolatra vágyott! Aki nem tanult meg kötődni mindig valamiket akar vinni Jézus elé, mert nem bízik benne, hogy ő maga elég lesz. Pedig Isten csak erre vágyik, hogy végre hagyjuk a dolgokat, a körítést, és végre önmagunk bőrében álljunk színe elé! Hogy ne lenne minden megtört szívben, minden várfalakat építő, félő kisgyermeki motívumban, önzéssé fajult önszeretetben, irigykedő önbecsülés hiányban, vagy egy múlni nem akaró haragvó lélekben egy kicsiny hely egy jászolnak és a benne helyet foglaló apróka Nagy Úrnak!?

Molnár Miklós atya

A címlapkép forrása: Pixabay