Ungváry Zsolt: Itália tegnap, ma és holnap
Turisták baktatnak a római romok között, és értetlenkedő csodálattal olvasgatják a kihelyezett táblákon: Minerva temploma, madárjósok, Vesta szüzek, szenátus, Jupiter. Valami halvány emlék iskolai tanulmányokból (már ha egyáltalán), de az egész olyan idegen, és fogalmuk sincs arról, ki a fene az a Juno és ezek a baromi nagy diadalívek hogyan szállították a vizet.
Turisták bóklásznak a bevásárlóközpontnyi templomokban, szemlélgetik a festményeket, de fogalmuk sincs, miért van tele nyilakkal annak a meztelen fickónak a teste, miért kell ledöfött fehér bárányokat festeni és miért csapnak ki lángnyelvek az emberek fején a mennyezeti freskón.
A tömeget kerülgetve, egy-egy szoborra, díszítésre felpillantva a mai kor szülöttei körülbelül olyan idegenül mozognak a középkor keresztény díszletei, mint az antik emlékek között. Alig-alig értik a szenteket, szimbólumokat, bibliai történeteket. Nézelődnek, mint Vesta templomában. Annyi világos csupán, hogy ez valami múzeum, mert borsos belépőket szednek, és az a legfontosabb, hogy a nők válla ki ne látsszon a ruhából. Az elviselhetetlen hőségben feleségemre, akinél gyakorlóbb és elhivatottabb keresztény valószínűleg abban a pillanatban nincs a templomban, ráadatnak valami kendőt, ez szimbolizálja a szakralitást, amit nem zavar a kihúzott kordonok mögé pénzért való beengedés, egyenértékűvé téve ezzel a katolikus oltárt a római istenekével. Mindkettő látványosság, valami régi kor terméke, ami a jelen szerencsés generációjának pénzt fial. Azért maguk is érzik, hogy valamivel még tartoznak ezeknek az ősöknek, akik erejükkel, hitükkel mindezt felépítették, hogy majdan kemény eurókért mutogatni lehessen, ezért teljesen véletlenszerűen kiírják, hogy az adott kápolnába csak imádkozási célzattal szabad belépni. A benti oltárképet viszont egyeurós bedobásával lehet megvilágítani, mert a lelki élmény ugyan ingyen van, de a látványért fizetni kell.
Amikor a sienai dómba is csak belépővel tudnánk bejutni (ez ráadásul nyolccal felszorozva már tekintélyes summa), egy oldalkapunál a feleségem meggyőzi az ott strázsáló hölgyet, hogy imádkozni szeretnénk bemenni, elvégre ez a fura épület e céllal készült. Rövid hökkenet után beenged, lelkünkre kötve, hogy maradjunk szorosan az oldalhajó szélén, amit egyébként később ellenőriz is. Mi tisztességgel elmondunk egy miatyánkot, hogy ne maradjunk hazugságban, de azért csak körülnézünk a dómban. Azt gondolom, nekem mint kereszténynek több közöm van ehhez a templomhoz, mint egy vallástalan helybelinek.
Azért aki keresi, megtalálhatja a párhuzamot a mai és a hajdani világ között. Bibbienában például, ahová vasárnap misére megyünk, a templomból lépcsőn az eredetiével hasonló méretű altemplomba jutunk, onnan is nyílik egy harmadik tér. A korabeli Cinema City: három templom egyben. Komoly érdeklődés vagy nagy ünnepek esetén talán választani is lehetett: Giovanni atya miséje a kettesben, Francesco testvéré fél órával később kezdődik a hármasban…
A sokat emlegetett kvóta fogalmát is megértjük. Itáliában minden faluban, a legeldugottabb helyen is találkozunk 2-3 afrikai családdal. A nagyvárosban sincsenek gettók, de mindenhová jut lakosságarányosan migráns. Kicsit olyanok, mint a pogányok az ókori Rómában, még békésebbek is a betörő germánoknál. Üldögélnek az etruszk sírokon, a római köveken és a katedrálisok lépcsőin, szemlátomást fogalmuk sincs róla, hol is vannak voltaképpen. Idővel aztán vagy átveszik és sajátjuknak tekintik, vagy széthordják, mint a Colosseum köveit. Száz év múlva ők fogják mutogatni jó pénzért, mint őseik teljesítményét.
Az ilyesmiben egyébként közelebbi példa is van; Erdélyben a románok a mindenhová felépített hagymakupolás ortodox templomokkal már gyártják a hamis történelmet. És láss csodát: Poppiban, Arezzo és Firenze között, a középkori vár tövében a kisváros középkori templomába lépve, a katolikus környezetben görögkeleti ikonok sorjáznak. A feliratok román nyelvűek, román nemzeti színű pántlikák, román misék hirdetése. A helyi román közösség úgy fest, lenyúlta Poppi egyik templomát. Végül is jogos; bizonyára sokan vannak a városban, nekik még fontos is, a helyiek úgyse használták már, errefelé a turista is kevesebb, azokat meg a várban úgyis lehúzzák. (Nota bene: a vár nagyon klassz, megéri a belépőt.) Itt könnyebb is lesz eladni majd, ha a határokat húzzák, hogy ők voltak itt mindig is, a román népnév, a nyelv, az ikonok bizonyítják, hogy már Decebal is Poppiból igazgatta Nagyromániát. Aztán majd lebontják a sok vacak régi épületet, és emelnek helyettük jó kis blokkházakat.
A teljes etnikai kavalkád végül hazafelé, Trevisóban ölt testet, ahol ebédelni szeretnénk. A kebabosnál nincs hely, az egyik asztalnál néger nő üldögél egy pohár mellett kisfiával. A tulaj marasztalna minket, mutatjuk, hogy nyolcan nem férünk el. Dehogynem! Durván elzavarja a nőt a gyerekkel, az asztalát arrébb húzza egy másik mellé, máris helyet foglalhatunk. Kell neki a bevétel, ebből él, nem segélyből, így mégis megmarad az illúziónk arról, kié is Európa. A fehérek miatt az arab kebabos elküldi a négereket. Bennünk ugyanis pénzt gyanít.
Mert végső soron azért az az úr.
A címlapkép forrása: Unsplash
Hirdetés
