Huszti Zoltán atya a Katakombában: Az Evangélium kifejezetten olyan, amiről beszélni kell

Huszti Zoltán atya, a Budapest-Albertfalvi Szent Mihály Plébánia káplánja volt a Katakomba – Pengető Színpad vendége, aki amellett, hogy pap, festő is. 

Az atya elmondta magáról, hogy már a középiskolában  gondolt arra, hogy festő legyen, azonban a teológiát választotta, de csak azért, mert mindenképpen kellett neki egy nappali szak, ahol tanulhat, végül nem végezte el, pedig kétszer is próbálkozott, aztán végül mégis a Képzőművészeti Egyetemen kötött ki. 2017. június 10-én szentelték pappá. Hozzátette, hogy a teológia a mai napig nem érdekli mint tudomány vagy bölcselet, a szakralitás vonzotta a papi szemináriumba. 

„Nem is mertem elgondolni, hogy pappá szentelnek. Évről évre haladtam. Mit tudom én, első év végére majd lesz ez meg az. Második évben megkapom a reverendát, harmadik évben jönnek a kisebb rendek, akolitus, egyebek. Én is csodálkoztam, hogy haladok előre, hogy valaki visz. Ennek az ereje nyűgözött le, és igazából még most is tart. Nem múlt el. Nem megfontolás állt mögötte, hanem vonzalom. Szerelem. Nem a struktúra, a fal az elöljáróság vagy az atyák személye iránt, hogy ők mennyire szimpatikusak, mennyire jól csinálják. Ez tényleg a názáreti Jézus Krisztus. Nem tudok mást megnevezni.”  

A beszélgetés címére kitérve (Miért jó érzés és miért kell hirdetni az evangéliumot bárhol, bárhogyan, bárkinek?) elmesélte, hogy az az atya, aki a papszentelésekor beszélt, ő tárta fel benne, hogy ő valójában egy szónok. 

„Egy olyasmit tárt fel bennem, amire én nem adtam magamban voksot, nem adtam magamban súlyt, de akkor szembesített azzal, hogy szónok vagyok. Én tartottam magam sok minden másnak, nagyon kedves embernek, jó művésznek, egyébnek, de a szónokra nem gondoltam. Megerősítette bennem ezt a dolgot. A szentmisében ugye prédikálunk, és elkezdtem megtalálni a saját hangomat. Talán ennek hatására, hogy ezt ő így kinyilvánította. Egyre bátrabb mertem lenni, egyre ösztönösebb mertem lenni”. 

A TikTokon 28 ezer követője van, ennek kapcsán elmondta, hogy az volt benne egy rendezői játék, sokat foglalkozott a képi elemekkel, most már inkább ott tart, hogy mindegy, mi a képi háttér, inkább az Evangéliumra és az üzenetre figyel. Hozzátette, hogy „ha nem beszélsz róla, akkor belésül. (…) Szokták mondani, hogy az írás önmagában holt betű. Valóban így van. Az Evangélium kifejezetten olyan, amiről beszélni kell, amit mondani kell”.   

„Szokták mondani, hogy a hit ajándék – nem te műveled ki, hanem az Isten adja. Abszolút igaz. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy minden egyes ember hisz a názáreti Jézus Krisztusban mint Megváltóban. Ez a hitem. (…) Mindenki legeslegalapvetőbben és legeslegmélyebben hisz a názáreti Jézus Krisztusban. Őt keresi. Krisztus megkeresi őket. Meg is találta.”  

Egy olvasó arra volt kíváncsi, hogy az atya szerint mi az élet értelme, mire egyértelmű válasza volt: a boldogmondások. „A nyolc boldogság az Evangélium. Ezek közül a legfontosabb az, ami a lelki szegényekről szól. Nagyon sokszor hallom ezt félrefordítani, a lelki szegényeket ilyen együgyű embereknek gondolják, lesajnálóan, pedig valójában a modelljeink”. 

„A boldogmondások Istennek a jellemzői. Isten az lelki szegény, Isten az irgalmas, Isten az békességszerző, és így tovább. Ezért lehet boldog az, akiben ezek a jegyek megvannak. (…) Aki lelki szegény marad, azt belet betölteni, a lelki gazdagságban nincs hely. Olyan, mint egy telepakolt savanyúságos üveg, még a fokhagyma is bele van tuszkolva, meg a répa, meg a nem tudom, hogy micsoda, és még az ecetnek sincs helye. A szent ürességbe pedig még fér, akár a végtelenség is. Azért, hogy minden benne lehessen – ezek már misztikus dolgok. ” 

 Címlapkép: Vasarnap.hu/Szennyes Krisztián