Százötven éve halt meg III. Napóleon
Királyi családban született, fiatalon forradalmár volt, száműzöttből lett köztársasági elnök, majd uralkodó és száműzetésben is végezte a százötven éve, 1873. január 9-én elhunyt III. Napóleon, az utolsó francia császár.
Charles-Louis Napoleon Bonaparte Párizsban született 1808. április 20-án Louis Bonaparte, Napóleon testvérének harmadik fiaként, anyja Joséphine császárné szabados életet élő leánya, keresztapja maga a császár volt. Apját a kis korzikai 1806-ban holland királynak tette meg, de a császárság bukása után, 1815-ben a család svájci száműzetésbe kényszerült. A lehető legjobb neveltetésben részesült ifjabb Louis itt nőtt fel, a dicső múlton merengve és a jövőről ábrándozva. Tizenöt éves korában Rómába költöztek, ahol bátyjával együtt belekeveredtek az olasz egységért küzdő carbonari mozgalomba. 1831-ben menekülniük kellett, neki sikerült elérnie a francia határt, de bátyja a karjai között halt meg.
1832-ben a Sasfiók, Napóleon egyetlen fiának halála után ő állt a bonapartista mozgalom élére, hangoztatva: csak egy császárság adhatja vissza Franciaországnak azt a nagyságot és dicsőséget, amelyet megérdemel.
A Napóleon iránti nosztalgiára alapozva 1836-ban le akarta másolni Napóleon diadalmenetté változott visszatérését elbai száműzetéséből, de csak Strasbourgig jutott, ahol a helyőrség nemhogy nem állt az oldalára, hanem letartóztatta.
A közönybe és nevetségességbe fulladt kísérlet után Amerikába vitték, de ő nem adta fel: 1840-ben (Napóleon hamvainak hazahozatalával egy időben) Boulogne-ban szállt partra. Ezúttal már néhány órát tartotta magát, így a törvény is nagyobb szigorral csapott le rá: életfogytiglani várfogságra ítélték, igaz, büntetését luxuskörülmények között tölthette.
1846-ban megszökött, angliai száműzetéséből az 1848-as forradalom hírére tért haza. Az ideiglenes kormány rövid úton visszazsuppolta Londonba, de amikor 1848 júniusában pusztán nevének köszönhetően négy helyen is megválasztották az alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjának, végre hazatérhetett.
Nem volt szuggesztív egyéniség, szónoknak is legfeljebb közepes és a franciát német akcentussal beszélte, de mindenkinek mindent megígért, és 1848 decemberében a voksok háromnegyedével választották meg köztársasági elnökké.
Helyzete egyre nehezebbé vált: ellenséges parlamenttel, kormánnyal nézett szembe, fuldoklott az adósságokban és hiába volt népszerű, az alkotmány értelmében nem indulhatott újra a posztért.
Kiútnak az államcsínyt választotta: 1851. december 2-án a rendőrség és katonaság megszállta Párizst, a parlamentet feloszlatták, politikai ellenfeleit letartóztatták. Ezt utólag népszavazás szentesítette, majd egy újabb népszavazás megerősítette a császárság visszaállítását, ő pedig 1852. december 2-án (Napóleon megkoronázásának 48. évfordulóján) III. Napóleon néven a franciák császárának proklamálta magát, de a koronázásról lemondott.
Uralkodása során Franciaország modernizálódott, ismét a nagyhatalmak közé emelkedett.
Eleinte személyi diktatúrát gyakorolt, rendszere idővel liberalizálódott, végül már parlamentáris monarchia élén állt. Az ipar fejlődött, a lakosság életszínvonala emelkedett, megszűntek az éhínségek, megduplázódott a francia gyarmatbirodalom területe, a császár támogatta a Szuezi-csatorna megépítését. Óriási építkezéseket indított el, Párizs alatta nyerte el mai látképét, a régi utcácskák helyét parkok és sugárutak váltották fel, az országot vasútvonalak hálózták be. Külpolitikája nem nélkülözte a kalandor elemeket: a britekkel szövetséget kötve győztesen került ki a krími háborúból, majd Piemonttal szövetségben győztes háborút indított az osztrákok ellen, megszerezve Nizzát és Savoyát. Világszerte terjeszkedett, de a mexikói kaland, amikor sikertelenül próbálta Ferenc József öccsét, Miksát trónra ültetni, megtépázta tekintélyét.
A vesebajával kínlódó császár kezéből az 1860-as évek második felére kicsúszott az ügyek intézése, népe elégedetlenkedett, az európai francia dominanciára egyre nagyobb veszélyt jelentett a Bismarck miniszterelnöksége alatt felemelkedő Poroszország.
Ilyen körülmények között robbant ki 1870-ben a francia-porosz háború, amelyet III. Napóleon a német katonai fölény tudatában igyekezett, de a nacionalista közhangulat miatt nem tudott elkerülni.
Eleinte személyesen vezette a hadsereget, de a sorozatos vereségek után lemondott a fővezérségről, majd a sedani ütközet után szeptember 2-án német fogságba esett. A hírre Párizsban forradalom tört ki, Napóleont letették a trónról, véget ért a Második Császárság.
A volt uralkodó szabadon bocsátása után Angliában telepedett le, itt is halt meg 1873. január 9-én. Nem sokban emlékeztetett nagybátyjára, és nem is élvez hozzá hasonló tekintélyt, Victor Hugo maró gúnnyal „a kis Napóleonként” emlegette. Fiát a bonapartisták később IV. Napóleonnak kiáltották ki, bár ugyanúgy nem uralkodott, mint annak idején II. Napóleon, a reichstadti herceg sem.
(MTI)
A címlapképen III. Napóleon Alexander Cabanel festményén. Forrás: Wikipedia
