Olyankor kinyílik a világ és nem vagyok a fizika korlátai közé szorítva…
„Elképesztő, hogy pár egyszerű szabályszerűség felismerésével és alkalmazásával micsoda óriási dolgokat lehet alkotni. Programozás közben kinyílik a világ és határtalan szabadságérzete van az embernek” – mesél a kódolás öröméről Rátai Dániel feltaláló, a Leonar3Do nevű háromdimenziós virtuális valóság berendezés kitalálója. A fiatal informatikussal, aki Kemény János-díjjal, a Magyar Örökség díjával és Gábor Dénes-díjjal is büszkélkedhet, most a Nyilas Misi Ösztöndíjprogram zsűritagjaként készített interjút Kisfaludy Nóra, a Magyar Református Szeretetszolgálat Jobbadni.hu oldalán.
– Azt olvastam, hogy egész életében feszegette a határait, sőt már gyermekkorában is arra törekedett, hogy átlépje a fizika korlátait. Miért volt Önben ez a kiolthatatlan vágy az állandó kísérletezés felé?
– Mindig extázissal tölt el, ha valami újat kitalálok és az működik is. Egyfajta „öröm dopping” számomra a feltalálás. Már óvodás koromban előjött ez az érzés és generálta, hogy mindig újat és újat fedezzek fel. Szerencsére ezt támogató légkörben élhettem ki, a családom sosem szidott le, inkább bátorított mindenben. Na jó, a 20. tönkretett zseblámpa után már nem adtak a kezembe többet…
– Eleinte szobrász szeretett volna lenni, aztán autótervező, de rájött, hogy ehhez jól kellene rajzolni, ezért feltalált egy eszközt – nagyon leegyszerűsítve…
– Igen ez lett végül a Leonar3Do találmányom. Úgy éreztem, nehézkes és lassú két dimenzióban rajzolni, nem tudtam ebben a két dimenzióban megvalósítani az elképzelésemet, nem tudtam megforgatni, látni elölről-hátulról, így megcsináltam egy háromdimenziós eszközt, amivel könnyedén lehet térben alkotni. Tulajdonképpen, ha jól belegondolok az óvodában kezdődhetett minden. Miután a Varázsceruza című rajzfilmet láttam, folyton azt álmodtam, hogy térben tudok rajzolni. Óvodában éreztem először azt is, mekkora extázis feltalálni valamit. Öt évesen terveztem a telkünkre egy kemping zuhanyzót, ugyanis a nagy melegben nem tudtunk hogyan fürdeni, ezért a szódás-szifon elve alapján építettem kannából, meg matracpumpából egy túlnyomásos zuhanyt. Ma már vicces, de néhány évvel később örökmozgót próbáltam létrehozni, amit édesanyámmal el is mentünk szabadalmaztatni a Garibaldi utcába.
– A környezete, az óvodás társak szülei nem nézték csodabogárnak, hogy a játék helyett furcsaságokat talál fel?
– Volt, amikor könnyen be tudtam illeszkedni az adott közegbe – legyen az óvoda, vagy általános iskola – volt, amikor nehezebben, de nem éreztem magam csodabogárnak. Elképesztően sokat kérdezgettem a szüleimtől, hogy mi miért van és ők sosem voltak a kíváncsiságom miatt türelmetlenek velem. A középiskolában történt egy olyan eset, amikor elkezdtük a programozást tanulni, rá pár hónappal írtam egy programot, amit a tanár sem értett, de ezért senki nem nézett rossz szemmel rám.
– Hány éves volt ekkor?
– Tizenhat.
– Milyen érzést nyújt Önnek a programozás?
– Olyankor azt érzem, hogy nem vagyok a fizika korlátai közé szorítva. Amikor az ember kódol, akkor ténylegesen egy határtalan világ nyílik meg előtte. Nincs olyan, amit ne tehetne meg. Nagyon nehéz szavakkal elmondani ezt az érzést. Libabőrös leszek, ha belegondolok ebbe a határtalan szabadságba. Elképesztő, hogy pár egyszerű szabályszerűség felismerésével és alkalmazásával micsoda óriási dolgokat lehet alkotni.
– Azért is nagy jelentőségű a találmánya a Leonar3Do, mert rendkívüli módon fejleszti az ember térérzékét. Miért fontos számunkra a térérzék?
– Térben élünk, mindent térben csinálunk, háromdimenziós lények vagyunk. A gondolkodásunkat viszont csak kétdimenziós eszközök segítik, mint például a számítógép, ami egyfajta technikai korlát ebben az esetben. Ehhez egy idő után hozzáidomult a gondolkodásunk és kétdimenzióssá vált.
A csimpánzok térérzékelése és háromdimenziós memóriája például nagyságrendekkel jobb, mint az emberé. Ha látnak az erdőben egy faág-hálózatot, rögtön le tudják képezni az agyukban, hogy hova tudnak tovább lendülni, anélkül, hogy leesnének a fáról.
Vegyünk példának egy kisgyereket. Térben játszik, rohangál a többi gyerekkel, gyurmázik, legózik, majd bekerül az iskolapadba, később a munkahelyére, ahol egész nap a monitor előtt ül, és végül mindent kettő dimenzióban csinál. Ez a fokozott kétdimenziós világ sok szempontból negatív hatással van ránk, elsorvad a térérzékünk.
– Mi is pontosan a Leonar3Do lényege?
– A számítógépnek kétdimenziós a kezelőfelülete: egy sík egérkurzort mozgatunk a sík monitoron. A „Leo” pedig lehetővé teszi, hogy az egész kezelőfelület háromdimenzióssá váljon. Ezt ténylegesen úgy kell elképzelni, mintha egy ceruzát fel tudnánk emelni a papírnak a síkjáról és a térben is fogna a ceruzánk hegye, azaz a térben is tudnánk vele rajzolni. A monitorból pedig térben kiemelkednek a formák, mintha valósághűek lennének.
– Azért az valahol félelmetes, mondjuk, ha egy dinoszaurusz elevenedik így meg… de nem gondolnám, hogy ehhez kevésbé kellene tudni rajzolni, vagy igen?
– Természetesen kell tudni hozzá. Inkább azért találtam ki, mert nekem nehezebb volt síkban lerajzolni, perspektívában ábrázolni a dolgokat, mint a maguk természetes térbeli helyén. Ha valaki papírra rajzol, akkor máshogy áll a keze és másfajta precízióra képes, mint amikor térben próbál rajzolni. Viszont, ha valaki sokat használja a Leo-t, segíti a motorikus képességei fejlődését is.
– Megálmodta és megvalósította a módszert, amivel könnyebben tud rajzolni, majd végül nem lett autótervező. Miért?
– Utána jöttek a versenyek, a nemzetközi és magyar megmérettetések, végül céget alapítottam a családommal közösen, és sorra megkerestek, hogy a találmányommal segítsek nekik. Az orvostudomány fordult hozzám, hogy a műtétek modellezését segítsük, tanárok szerették volna használni a Leo-t biológia, kémia, matematika oktatására. Amikor jöttek ezek az impulzusok, ezek a pozitív visszacsatolások a különböző területekről, akkor már tudtam, hogy valami olyasmibe tenyereltem bele, ami túlmutat rajtam. Azt éreztem, hogy doppingol, ha olyat vihetek véghez, amivel segíthetek más embereken.
– Miért az lett a neve, hogy Leonar3Do?
– Az első pályázatban még az volt a címe, hogy „Háromdimenziós formatervező és aerodinamikai tesztelőrendszer személyi számítógépre”, de végül ez a név túl hosszúnak bizonyult. Akkor apunak az volt az ötlete, hogy legyen Leonardo, merthogy Da Vinci is egy nagy polihisztor volt és ez is egy polihisztor eszköz. Majd a „D” elé raktunk egy 3-ast, így végül mindenki számára elég trendivé vált.
– Mi a helyzet most a találmánnyal 12 év elteltével?
– Abszolút nem foglalkozom a Leonar3Dóval, lezártam magamban azt a történetet. A szoftverfejlesztő céget, ami a Leonar3Do szoftveres ágából jött létre, a testvérem viszi közösen a korábbi marketing igazgatónkkal. Én pedig a doktorimat csinálom és új dolgok létrehozásán szorgoskodom. Azon dolgozom, hogy hogyan tudjuk a kollektív tudatunkat megteremteni. Hogyan tudunk képessé válni arra, hogy ténylegesen együtt gondolkodjunk össztársadalmi szinten és milyen újfajta kommunikációs technológia szükséges ennek megvalósításához. Ezek a kérdések foglalkoztatnak jelenleg a leginkább.
– Nagyon fiatalon megkapta a legnívósabb magyar és külföldi elismeréseket és beírta magát a magyar- és világtörténelembe. Milyen érzés?
– Nem szoktam ezzel napi szinten foglalkozni, inkább csak akkor gondolok bele, amikor ott vagyok egy kiállításon, ahol a nagy történelmi magyar találmányokkal közösen ki van állítva a Leonar3Do, a Rubik-kocka és a golyóstoll mellett. Persze ezek a dolgok jól esnek, de azért próbálom a helyén kezelni. Ha baráti társaságban vagyok, akkor ott sosem téma a találmányom és nem is igazán szeretem előtérbe hozni.
– Voltak olyan mentorai, olyan támogatói, akik nélkül lehet, hogy nem sikerült volna?
– Abszolút. Például Bálint György nélkül, aki a Neumannban az informatika tanárom volt, el sem indultam volna, de nagyon sok mindenkit említhetnék még. Nagyon fontos, hogy legyenek, akik támogatnak, akik melletted állnak és hátteret biztosítanak az utadon. Szerintem ezért zseniális a Nyilas Misi Ösztöndíjprogram, mert nem egy sima tehetségkutató, hanem azokat a fiatalokat karolja fel, akik a tehetségük ellenére a legkevesebb kiugrási lehetőséggel rendelkeznek, akik a legkevésbé kapnának esélyt a kibontakozásra. Ezért is vállaltam a zsűrizés feladatát, mert jelen van a pályázat elbírálásánál a szociális dimenzió. Ennél a programnál az éreztem, hogy a segítségével életutak változhatnak meg és ez óriási dolog.
Forrás: Kisfaludy Nóra/Jobbadni.hu
Címlapkép: Csikós Árpád/gentleman.hu
