Ungváry Zsolt: Harcolni csak az igazságért szabad
A harmadik világháború hajnalán (illetve az 1914 óta tartó nagy háború több részes korszakának legfrissebb fejezetében) ismét azon aggódhatunk, hogyan fogjuk magunkat és a hazánkat kimenekíteni a kataklizma romjai alól.
Egy kedves barátom kérdezte aggódva, vajon nem álltunk-e megint a vesztes oldalra, és a háború utáni rendcsinálásban – mint mindig – nem mi húzzuk-e megint a legrövidebbet. Az biztos – bár ez aligha számít –, hogy nem mi idéztük elő a helyzetet: elszenvedői vagyunk az eseményeknek, noha kormányzatunk a lehető legnagyobb aktivitással dolgozik a kármentésen. Próbáljuk szem előtt tartani az érdekeinket, az erkölcsöt és az igazságot, és még ha ezek egybe is esnek (mert többnyire igen), akkor is könnyen elbukhatunk. Mi a normalitás, a béke, az élet oldalán vagyunk az őrülettel, a háború és a halál szövetségeseivel szemben; a fegyvergyárosokkal és kereskedőkkel, a gyarmatosítókkal, a pénzügyi spekulánsokkal, az emberek-országok-népek életével játszókkal, az isteni világrendet megtagadókkal, a gyűlölet apostolaival szemben.
A fent hivatkozott kérdés magába foglalta azt a félelmet, vajon mi lesz, ha az ukránok győznek, létrejön a szomszédunkban egy amerikai bábállam, amely térségi középhatalomként befolyását többek között a rossz oldalra állt magyarok megbüntetésére használja. E kérdés mögött megbújik az a – nyugati és ukrán sajtóban és politikában is megjelenő – feltevés, mely szerint Magyarország az oroszok oldalán van ebben a konfliktusban. Először is: mi nem állunk orosz oldalon. Részei vagyunk egy szövetségi rendszernek (NATO), amelyik nem az orosz oldalon áll, azt pedig ostobaság lenne feltételezni, hogy valaki a saját szövetsége ellen harcol. Mi a magyar oldalon, a béke, a biztonság és a rend oldalán állunk. Annyira kitartóan kerüljük a konfliktusokat, hogy még ezt az évszázados, számunkra felfoghatatlanul kedvezőtlen status quót is elfogadjuk. Nem emlegetjük fel újra és újra, amikor mások önrendelkezése, területi integritása, történeti érvei vagy a kisebbségi jogok előkerülnek, hogy bizony ezeket velünk szemben sértették meg talán leginkább a huszadik században. Nem szabunk arrogánsan irreális feltételeket. Nem robbantgattunk, mint a baszkok, az írek vagy a kurdok. A békés egymás mellett éléstől várjuk mindannyiunk sorsának javulását. Ha egyszer esetleg majd vádként felmerülne, hogy az oroszok oldalán voltunk, akkor egy tisztességes bizonyítási eljárásban kiderülne, hogy menekültek százezreinek befogadásával, pénzügyi és egyéb anyagi juttatásokkal, szakértelemmel, lélegeztetőgépekkel és oltásokkal támogattuk és támogatjuk Ukrajnát. A vérlázító provokációk dacára is roppant türelemmel.
De ha le akarnak velünk számolni, úgyis megteszik.
Megtették ezt két világháború után, alaptalanul és aránytalanul büntetve minket. Nem érdekelt senkit Tisza hadüzenet-ellenes álláspontja, Teleki Pál államférfiaktól példátlan önkéntes mártíriuma, kétségbeesett próbálkozásaink a német szövetségből való kiugrásra az isztambuli tárgyalásoktól a moszkvai fegyverszünetig. A románok legalább annyira csatlósai voltak a hitleri Németországnak, mégis mindent visszakaptak. Most is így van, mindegy mit teszünk. (Ld az EU eljárásait. A tényektől függetlenül büntetnek, megaláznak, diszkriminálnak minket folyamatosan.) Nincs más választásunk, mint a környezet reakcióitól függetlenül önazonosnak és kitartónak maradni. Ha fontosnak tartjuk, hogy magyarok (és keresztények) vagyunk, akkor nem a mindenáron való alkalmazkodás a cél, hanem az értékeink megtartása. Ha az asszimilációval járó túlélést előtérbe helyezve feladjuk az identitásunkat, akkor minek is ez az identitás. A túlélés érdekében bizonyos kompromisszumokat meg lehet kötni, de ha ennek ára az önfeladás, az már sem magyarként sem keresztényként nem vállalható.
Trianon után látszólag totális bukás, egy életképtelen, szétszabdalt ország maradt meg.
Mára mégis (világ)politikai tényezővé lettünk. Nagyságunkhoz képest sokszorosan szolgáltatunk témát, avatkozunk bele nemzetközi folyamatokba: migráció, szankciók, fegyverszállítás, nyugati parlamenti választások. Talán a keresztény-konzervatív Európa nekünk köszönheti, hogy még létezik. Ha nem állunk 2015-ben a migráció útjába, mára már tíz- vagy százmilliónyi idegen kultúrájú, etnikumú, vallású, identitású bevándorló alakította volna át gyökeresen a kontinenst; a kvótamigránsok leosztásával valamennyi európai államban jelentős kisebbségként okozna problémát az integráció lehetetlensége. Ha nem ragaszkodunk ukrán ügyben egyedüliként a be nem avatkozáshoz, késleltetve és nehezítve a háborús héják terveit, talán már hónapok óta tényleges harcban állna az EU Oroszországgal. Elsősorban persze lengyel-magyar-szlovák területeket érintenének a bombázások, harci cselekmények, a lakosság szenvedése; a mi katonáink hullanának már megint egy idegen érdekekért folyó háborúban. Hogy Közép-Európa nem vált ágyútöltelékké, az talán a magyar kormánynak köszönhető.
A tapasztalat az, hogy a nagyhatalmak sosem honorálják az igyekezetünket. (Ez ügyben az én generációmnak is van személyes élménye a német egység önzetlen elősegítésétől a magyar himnusz müncheni meggyalázásáig.) De hosszú távon mindig beigazolódik az orbáni mondás:
A magyaroknak nem igazuk van, hanem igazuk lesz.
Márpedig az igazságnál semmi sem fontosabb. Az igazság nem egyszerűen jogi kategória, hanem a világot alkotó legfontosabb erő. A kérdésben a legautentikusabb mondja:
Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.
Ungváry Zsolt: Mi is hibásak vagyunk, ha nem ismernek minket
A címlapképen Korom Ferenc altábornagy, a Magyar Honvédség Parancsnokság parancsnoka látható az 5. Bocskai István Lövészdandár parancsnoki átadás-átvételi ünnepségén a debreceni Kossuth laktanyában 2019. január 17-én. Mögötte Szloszjár Balázs ezredes, a dandár új parancsnoka és Ruszin Romulusz volt parancsnok. Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt