Eltűnt épületek nyomában (54.) – Az udvari istálló
A huszadik század nem bánt kesztyűs kézzel az épített örökséggel. A világháborúk, a gazdasági válságok, a forradalmak, a politikai ideológiák vagy az emberi hanyagság következtében számos értékes és városképet befolyásoló épület veszett el a fővárosban. Cikksorozatomban ezeket a rég elfeledett épületeket kutatom fel archív fényképek segítségével.
A mai Szent György tér délnyugati oldalán a középkor óta a Királyi Palota erődrendszerének vastag záró fala, az északi kortina húzódott. Habsburg István főherceg, Magyarország nádora 1847-ben kezdeményezte, hogy az udvari igényeket kiszolgáló modern és reprezentatív istálló és lovarda épüljön a középkori falak helyére. Az udvari Istálló (Hofstallgebäude) építése még abban az esztendőben elkezdődött Rupp László bécsi építész tervei alapján. Az építkezést nehezítette, hogy az északi kortinafal két oldala között nagyméretű szintkülönbség volt, az új épületnek ezt az eltérést – lehetőség szerint – ki kellett egyenlítenie. 
Két év sem kellett hozzá és az épület falai már álltak, de az építkezés az időközben kitört forradalom következtében félbe maradt. Az észak-déli tengelyű, hosszan elnyúló udvari Istálló alaprajza – igazodva a dél felé elkeskenyedő építési telekhez – egy kulcsra hasonlított. Északi széles épületszárnya belsőudvaros volt (ez alkotta a képzeletbeli kulcsfejet), amelyhez középen egy vékonyabb épülettömb és a déli, még keskenyebb épületrész csatlakozott (ez utóbbiak képezték a kulcs szárát). Míg az udvari Istálló Szent György tér és Zeughaus (fegyvertár) felé néző oldala egyenes vonalvezetésű, négy darab rizalittal tagolt külsőt kapott, a nyugati oldala – az épületrészek vastagságától függően – mozgalmas homlokzattal rendelkezett. 
A Görgey Artúr vezette honvédsereg 1849 májusi ostroma alatt az épület jelentős károkat szenvedett. A szabadságharc leverését követően Ferenc József csak 1851-ben rendelte el a Királyi Palota és környezetének – így az udvari Istálló – újjáépítését. A bécsi Josef Weiss vezette újjáépítési bizottság irányításával 1852-ben kezdődött a munka, amely során megváltoztatták az istálló funkcionális beosztását: a földszinten kocsiszínt, raktárakat és szénáskamrákat, míg az emeleteken nyereg és szerszámkamrák, valamint személyzeti lakások kerültek kialakításra. A klasszicista stílusú istálló kivitelezési munkálatait a kiváló építész Pollack Mihály fiára, Pollack Ágostonra bízták, aki az istállót már 1854 őszén az udvartartás rendelkezésére bocsájtotta. Azonban a középső épületszárnyban elhelyezkedő, a spanyol lovas iskolának is helyet adó lovarda (nagy lovaglóterem) karzatának terve csak 1859-ben készült el. 
1867-ben Magyarország kiegyezett Ausztriával és Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázták. Már a koronázáskor kiderült, hogy a Királyi Palota és a környező kiszolgáló épületek szűkösek a királyi udvartartás számára, azonban jelentős átalakításra egészen az 19-20. század fordulójáig várni kellett. Ekkor azonban soha nem látott méretű átalakítás történt Ybl Miklós, halálát követően pedig Hauszmann Alajos vezetésével. A kibővített és átalakított Királyi Palota mellett a történelmi kertek, parkok és sétányok, illetve a kiszolgáló épületek is új köntöst kaptak. 
Az udvari Istálló épületét Hauszmann Alajos tervei szerint 1901 és 1903 között alakították át. A mai szóhasználattal élve nevezhetnénk „ráncfelvarrásnak” a történteket, azonban ennél többről volt szó. Hauszmann követte az eredeti Ybl-által korábban készített alaprajzot, így megtartotta a kulcsra emlékeztető formát. Ugyanakkor megnövelte a kétszintes épület párkánymagasságát, de csak annyival, hogy azok elérjék a Királyi Palota krisztinavárosi szárnyának párkánymagasságát. Miután az Újvilág kertben (Csikós udvar) elkészült az új, neoreneszánsz stílusú Királyi Lovarda, a régi udvari istállóépület középső traktusában elhelyezkedő lovardát (nagy lovaglótermet) egy födémmel kettéválasztották, így az épület teljes földszinti hossztengelyében istállókat és egy kocsiszínt alakítottak ki. A palota új historizáló megjelenéséhez hasonlító (szinte megegyező) új külsőt kapott az udvari istálló épülete is. A középső (korábbi lovarda) tömb homlokzatának két szélső rizalitja hangsúlyosabb kiemelést kapott, amelyet kettős pilaszteres keretezéssel értek el. A közöttük levő épületrészen lecserélték a két emelet magas ablakokat (amelyek mögött a nagy lovaglóterem helyezkedett el) és helyükre kisebb ablakokat nyitottak két szinten. Mindemellett az ablaktengelyek közötti, korábban sima falfelületeket további pilaszterekkel tagolták és új, díszesebb keretezést kaptak az ablakok is. Az épület két szélső és a két középső rizalitjait baluszteres attika zárta le és a főpárkány is hangsúlyosabbá vált. Hauszmann üvegtetővel fedte le az északi épülettömb belső udvarát és a korábbi egyszerű nyeregtetőt is átalakították: a főhomlokzat négy rizalitja fölé manzárd kupolák kerültek, amelyek a szomszédos Királyi Palotához hasonló mintázott, angol természetes pala, illetve vörösréz bádog fedést kaptak. 
A Királyi lovarda egyik legjellegzetesebb része a földszinti szegélyeknél körbefutó bábos kőkorláttal szegélyezett terasz volt, amelyet Hauszmann a középrizalit mértani közepénél két lépcsővel szakított meg. Mivel az építész az istálló bejáratát a középső épületszárny nyugati oldalára helyezte át, ezért a Királyi Palota felé három félkörös záródású álbejáratot helyezett el a bábos kőkorlát két lépcsője közé. Érdekesség, hogy a lépcsők által könnyen megközelíthető terasz – elhelyezkedéséből adódóan – szinte páholyként funkcionált IV. Károly 1916-os koronázási szertartásán, illetve a Horthy-korszak pompás Szent Jobb körmenetein. 
Az 1945-ös ostrom idején a támadó szovjet erők a Tabán lejtőiről, illetve a környező magaslatokról félelmetes erejű tüzérségi tűz alá vették a Budavári Palotanegyed épületeit. A lövedékek rendszerint az udvari istálló épületébe csapódtak be, mivel az egy falat képzett a többi épület előtt. Az ostrom után készül fényképek tanúsága szerint a Sándor-palota és a Királyi Palota déli szárnyépülete mellett az udvari istálló épülete sérült meg a legsúlyosabban. Tetőzete nagyrészt leégett, zárófödémje sok helyen a földszintig beomlott, de érdekes módon az épület homlokzatfalainak nagy része túlélte az ostromot. Az ostrom után a fosztogatók által több alkalommal kirabolt épületet magára hagyták, semmilyen állagmegóvási munkát nem végeztek rajta. 
Aztán az 1950-es évek végére az állagmegóvás elmaradása, az időjárás, illetve az építőanyag elhordás következtében a Királyi istálló menthetetlenné vált. Paradox módon az Országos Műemléki Felügyelőség kérte az istálló elbontását az I. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottságától, aki szinte azonnal engedélyezte a bontást, így 1959 nyarára már csak hatalmas kőrakások emlékeztettek a hajdani udvari istállóra. A hatalmas istállóépület (később a mellette álló József főhercegi palota) elpusztításával a Szent György tér nyugati térfala megnyílt és a budai hegyvidékre nyitott terület jött létre. A több évtizedig elhúzódó romeltakarítás és soha véget nem érő régészeti kutatások miatt az istálló északi traktusának telke „romkertként” vonult be a pesti szlengbe, ahol kert ugyan nem, de rendezetlen romok és kóbor macskák tucatjai várták a hazai és külföldi látogatók százezreit. 
Magyarország Kormánya kiemelt figyelmet fordít hazánk elsőszámú turista célpontjának, a Budavári Palotanegyed megújítására. Bár a Nemzeti Hauszmann Program tervei között nem szerepel az udvari istálló korhű visszaépítése, de az egykori épület romterülete vélhetően a történelmi környezethez méltó módon újul meg. Sokan gondolják úgy, ha nem is épül vissza az udvari istálló, az egykori épület legjellegzetesebb részét, a földszinten körbefutó bábos kőkorláttal szegélyezett teraszt vissza lehetne építeni. Ez azért lenne örvendetes, mert a terület erősen lejt dél felé, az istálló hajdani épülete pedig ezt a szintkülönbséget bravúrosan elnyelte. Ha megépülne a hajdani istálló a földszintig, akkor a visszaépülő József főhercegi palota déli oldalán, egészen a Főőrség épületéig elnyúló, azonos térszinten elterülő, reprezentatív franciakert alakítható ki.
(A sorozat jövő héten folytatódik.)
Fecske Gábor László
