Szakály: A kormányzóné sem tudta kijárni a csendőrök házasságkötését
– Nemrégiben a hazai csendőrség létrejöttéről beszélgettünk. A 20. században hogyan alakult a szervezet élete?
– A csendőrség a 19. században bizonyított, megbecsült őrtestületté vált, sőt azt lehet mondani, hogy a szervezet társadalmi presztízse folyamatosan nőtt a századforduló után is. A csendőrség intézménye ugyanis jó lehetőséget jelentett azok számára, akik ki szerettek volna törni azokból a társadalmi keretekből, amelyekbe beleszülettek.
Azaz a csendőrlegénység továbbra is a falusi, vidéki paraszti társadalom fiataljaiból került ki.
Vonzóvá tette ezt a hívatást az is, hogy a szolgálat jó anyagi megbecsüléssel járt. A csendőri pálya szakmai előremenetelt és társadalmi megbecsülést is biztosított. Egy vidéki településen, kisvárosban vagy faluban a csendőr törzsőrmester vagy főtörzsőrmester közép-egzisztenciának felelt meg. 
– Akkor feltételezem sokan akartak csendőrök lenni. Hogy történt a kiválasztás?
– Igen, keresett hivatás volt, az állomány létszámát a Monarchia idején 12 ezer főben állapították meg. Minden legénységi állományba tartozó csendőr határozott időre – kezdetben három évre, majd 1922-től hat évre – vállalta a szolgálatot. Szinte nem is volt olyan, aki később ne akart volna tovább szolgálni.
Ami ebben a hivatásban a nehézséget és a kihívást okozta az az volt, hogy csupán a legénység egyharmada házasodhatott meg.
Azaz az állomány döntő többsége nőtlen volt. Csakis külön engedéllyel lehetett nősülni, de csak akkor, ha valaki közülük nyugállományba vonult, megözvegyült, vagy elvált és ezzel felszabadult egy „hely”.
Számos olyan kérelemmel lehet találkozni a levéltárakban a csendőrségre vonatkozó iratanyagban, amikor a csendőrök megírták, hogy már három-négy éve jártak jegyben a mátkájukkal, de még mindig nem tudták feleségül venni választottjukat, mert nem kaptak rá engedélyt.
Voltak olyan jegyben járó lányok, akik egyenesen a kormányzónéhoz fordultak segítségért, de ezt ő sem tudta engedélyeztetni, „kijárni” – nem volt protekció.
A nőtlen családi állapot fontos előfeltétele volt a csendőrré válásnak.
– Mit történt az őrsön, ha valaki éppen nem volt beosztva? Mennyire volt kötött az életük?
– A csendőrök nem a saját szülőfalujukban vagy annak közvetlen közelében szolgáltak, hanem attól jóval távolabb, így a magánéletük legtöbbször valóban az őrsre korlátozódott. Aki éppen nem volt szolgálatban az sem heverészett. Szigorú napirend szerint éltek, mint a katonaságnál a laktanyákban.
Attól függetlenül, hogy valaki nem ment szolgálatba, akkor is megvolt az élet szokványos rendje, amit be kellett tartani.
Volt ébresztő, étkezés, de időt szántak a büntető törvénykönyv tanulmányozására, a fegyverismeretre és a testnevelésre is. Az őrsöt is csak akkor lehetett elhagyniuk, ha azt engedélyezte a parancsnokuk, de akkor is szigorúan egyenruhában közlekedhettek.
– Hogyan válhatott valaki csendőrré?
– Megfelelő iskolával kellett rendelkezni és csak akkor vettek föl valakit a csendőrséghez, ha előtte letöltötte a kötelező katonai szolgálati idejét, és legalább tizedesi vagy szakaszvezetői rendfokozatot szerzett. Ez azt jelentette, hogy van benne affinitás és szorgalom. Ha valaki fölszerelt, akkor következett a hat hónapos járőrtársiskola, de annak megkezdése előtt az ifjú próbacsendőr járőrtársként már megismerkedhetett a szolgálattal. Majd 18 hónap után – ebbe az időbe beleszámított a járőrtársiskola hat hónapja – döntöttek arról, hogy a jelölt valóban alkalmas-e csendőrnek, vagy sem.
Azaz csak egy másfél éves próbaszolgálat után véglegesítették a jelöltet. 
– Sokat lehet hallani arról, hogy a magyar csendőrség folyamatosan képezte az állományát, de ez valóban így volt?
– Igen, az állandó képzés a csendőrség sajátossága volt. Az 1930-as évekre specializálódtak ezek a képzések, különböző nyomozó tanfolyamok jöttek létre.
A jobbakat, szorgalmasabbakat elküldték járőrvezető iskolába és a legjobbnak minősítetteket az őrsparancsnokképző iskolába. Akik ott jó eredményeket értek el, azokat idővel egy-egy őrsnek a parancsnokává tették. Általában a 8-14 vagy 16 személyes őrsök parancsnokai voltak a csendőri szolgálat meghatározó személyei. Az idősebb – hosszabb szolgálattal bíró – törzsőrmesterek vagy főtörzsőrmesterek szinte fejből tudták a büntetőtörvénykönyvet.
A csendőrőrsök által megküldött feljelentések olyan precízek voltak, hogy azok alapján a bíróságokon szinte azonnal lehetett is az ügyet tárgyalni.
– A 20. század első felében két világháború is volt. Mi történt a csendőrökkel? Őket is besorozták?
– A csendőrség szerepe többnyire változatlan maradt a hátországban. Változások a részleges és a teljes mozgósítás esetében történtek. Ilyen esetben a csendőrség állományából kellett felállítani az úgynevezett tábori csendőrséget. Ez vezénylés útján történt.
Lényege az volt, hogy az adott seregtesteknél legyen egy olyan katonai-rendőri szerv, amely ismeri és betartatja a szabályokat, valamint katonai rendészeti ügyekben nyomozásokat végez.
Tábori csendőrség csak a magasabb parancsnokságok mellett volt, máshol a csapattest állományából szervezett csapatcsendőrök – akik a honvéd egyének voltak – látták el ezeket a feladatokat.
Az ellenőrzések, a katonaszökevények elfogása mellett szerepük volt a kémelhárításban úgy az első, mind a második világháború időszakában.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása Fortepan, Vass Károly
