Ungváry Zsolt: Kire számíthatnak a pápuák?
Mit nem adtam volna lelkes kamaszkoromban, a nyolcvanas évek közepén, ha valahol büntetlenül lehet az oroszok ellen tiltakozni, követelni a kivonulásukat, megbüntetésüket; lerántani a leplet gonoszságukról; a nyílt utcán kiabálni, hogy „Ruszkik haza!”, esetleg szovjet zászlókat megtaposni. Az első sorokban integettem, kiabáltam, átkozódtam volna a Bajza utca sarkán.
Értelemszerűen a sporteseményeken alapból mindig az oroszok ellen szurkoltam,
és gúnyosan olvastam fel hasonlóan gondolkodó osztálytársamnak a kommunista törikönyv mondatát, mely szerint a nyugati „fogyasztói társadalom vélt igényeket ébreszt az emberekben”. És aztán kiderült, hogy ez mennyire így van; ráadásul a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet hadseregről minden poén ellenére kiderült, hogy tényleg ideiglenesen állomásoztak, és a 2008-as Európa Bajnokságon már az oroszoknak drukkoltam.
A korábbi Nyugat- és Amerika-imádatból fájdalmas volt az ébredés, amikor szembesültünk vele, hogy ők éppen annyira nem tűrik el az övéktől eltérő világképet, amiképpen az oroszok,
és annak a lenéző gőgnek, korlátlan önérdek-érvényesítésnek, ami a gyarmatosításban testet öltött, éppen annyira áldozataivá váltunk mi is, mint az afrikaiak vagy ázsiaiak. A körön belülieknek ugyan elképesztő jólétet teremt, de a körön kívül ragadókat páriaként kezeli. Elkeserítő volt látni, hogyan váltunk közellenséggé mi, akik ’56-ban vagy ’89-ben szembefordultunk a zsarnoksággal és elnyomással, akik elsőként vittünk segélyeket Romániába a forradalom alatt és után, akik fegyelmezett demokrataként bonyolítjuk le harminc éve a választásainkat, és egyedülálló stabilitással valamennyi parlamentünk kitöltötte a mandátumát.
Valami furcsa megfelelni vágyással Közép- és Kelet-Európában vállveregetést várunk a jól felmondott leckéért, és elfogadjuk a játékszabályokat, még ha úgy is állították őket össze, hogy mi sosem nyerhetünk.
Semmi sem változott a Németh László-i példázat óta, mely szerint miközben arról tanakodnak a politikusok, hogy az angoloké vagy inkább a hollandoké legyen-e a pápuák földje, valaki bátortalanul megkérdezi: nem lehetne-e esetleg a pápuáké?
Az amerikai és orosz érdekek közé szorult Ukrajna aktuálisan Amerika-barát vezetője Churchillt idézte az angol parlamentben vetített videóbeszédében. Harcolni fognak mindig és mindenütt, és eközben csak vért és verítéket ígérhetnek. Csakhogy Churchill úgy lett 1940-ben miniszterelnök és hirdette meg a korlátlan háború programját, hogy erre őt nem a nép választotta meg, hanem hatalmi alku segítette pozícióba. Amikor először megkérdezték az angolokat (1945 nyarán, immár békében, a választásokon), rögtön le is szavazták Churchillt. (Vajon hány szavazatot kaphatott volna, ha a bombázások közepette, vér- és könnytengerben kell róla véleményt mondani?)
Mennyit küzdöttünk a demokráciáért, s közben rajtunk kívül senki semmiről sem kérdezi meg az embereket, ami igazán fontos.
(Migráció, fura szexuális szokások népszerűsítése, beavatkozás az ukrán–orosz konfliktusba stb.) Rendben van, hogy négyévente ott a választás lehetősége, de a nyugati pártok között már szinte semmi különbség sincs, a két nagy oldal egyformává vált, a mainstreammel szembeszállókat pedig leszélsőségesezik, kiközösítik, kriminalizálják.
A szovjet időkben bízhattunk abban, hogy ha minden kötél szakad, van egy menedék, egy másik világ (még mindig jobb, mint a másvilág), ami reményt adhat. Mostanra viszont már nincs hová menekülni.
A Nyugat elveszett, mint végső bástya, Oroszországba pedig, köztünk szólva, senki sem szeretne menekülni.
Meg lehet-e maradni ekkora nyomásban? A történelmünk szerint igen. De ehhez okosan kell dönteni április 3-án, mert a baloldal már nyilvánvalóvá tette, hogy ha lehetőséget kap rá, ráakaszt minket az elnyomók lélegeztetőgépére. MZP szerint az a cél, hogy a NATO és az EU védjen meg minket, ne mi magunkat.
Angolok vagy hollandok?
Legjobb lenne, ha megmaradhatnánk pápuának.
Ungváry Zsolt: Egyes Banánköztársaságokat Ellenőrző Szervezet
Címlapkép: Pixabay.com
