A bolsi mindig bolsi marad
Néha úgy érzem magam, mint Cato a szenátusban, mikor beszélhetett a mezőgazdaságtól kezdve az oktatáson át bármilyen katonai kérdésről, mondatait mindig a következőképpen zárta le: Ceterum censeo Carthaginem esse delendam, azaz továbbá úgy gondolom, Karthágónak vesznie kell. És nem én emelem magamat Cato szintjére, hanem az analógiát akarom erősíteni. A bolsi mindig bolsi marad. Vehet magára öltönyt, divatosan túlméretezett melegítőt vagy akár szmokingot is: a bolsi mindig bolsi marad.
Kikenheti, kifenheti magát saját tehetségéből meggazdagodva. Áldhatja szerencséjét, hogy minő véletlen, a privatizáció idejében a megfelelő embereket ismerte. Fektethet bármibe, a végén csak egy dolog a lényeg: azért vált azzá, akivé, mert bolsiként ismerte a számára megfelelő bolsikat. Így részben, mint stróman, részben saját szakállára, a pártállami vagyont kimoshatta.
No, de beszéljünk inkább Gyurcsány Ferencről. Gyurcsányról, aki az elmúlt hónapokban, sokak meglepetésére magára erőltetett egyfajta atyai szerepet. Igyekezett úgy feltüntetni magát, mint a baloldal eszmei összefogóját – ami persze igaz is, csak nem pont ebből a szempontból -, aki nem nyilvánul meg igazán szélsőségesen, legalábbis a közelmúltban nem. Ide is, meg oda is tekint, kioszt egy-egy gyengéd, szülői sallert, csak hogy irányba kerüljön az elkanászodó, mosolyt villant másfelé.
És bár nyilvánvalóan erős, komolyan finanszírozott kommunikációs csapat áll Ferenc mögött, én nemigen értem, hogy szerda délután mi történt a Parlamentben. Direkt pozicionálták így, sutba dobva az eddigi szerepet, hogy aztán megint felvegye? Avagy Ferencből előtört a ’80-as években szocializálódott, ha nem is meggyőződéses, de a rendszerben magát remekül kiismerő marxista?
Ugye mindenkinek megvan, hogy Gyurcsány egészen konkréttal börtönnel fenyegette meg a kormányt – sőt, tán a kormányoldali képviselőket is -, többször is emlékeztetve a Fidesz-KDNP-t arra, hogy el fogják vinni őket. Nem is sokára.
Itt őszintén szólva ki kell javítsam magamat, mert ez nem a ’80-as évekbeli, kissé megfáradt, alföldi tanácselnök megfelelési kényszere. Ez inkább az ’50-es évek mohó, vad, az erőszakot önmagában is hasznosnak tartó ÁVH szellemisége. Persze Ferenc személyesen senkit nem akar bekísérni a börtönbe, csak nagy örömmel kiadná rá az utasítást. Ő nem a keretlegény, arra ott vannak a szövetséges arcok.
Így leszünk a választásokig
Ez egyben nyitány is volt. Nyitány arra nézve, milyen hangnem várható az ellenzéktől az elkövetkezendő egy évben. Bemelegítés, hogy érzékelhessük, mi várható a kampány hajrájában. Kóstoló abból, hogy soha, semmi sincs eléggé lent, mindig lehetséges és szükséges lejjebb süllyedni. Avagy kimutatni a foguk fehérjét, valódi énjüket. Mert mivel kezdtem? A bolsi mindig bolsi marad. Én persze azt is elhiszem, hogy elegendő lenne ezt paprikajancsi-üzemmódként megbélyegezni. Hiszen majd kattan egyet az agy, a kommunikációs háttérstáb és megint érkezhetnek a főzővideók, a kérdezz-felelekek, a süss, alkoss, ellehetetleníts Ferivel legfrissebb epizódjai. Minden lehet.
Ám az egész mélyén akkor is ott van a zsigerekig magába szívott, elemi ösztönnel előtörő, ’80-as években megtanult, profin elsajátított szellemiség.
Ezt adja tovább és ezt követeli meg a sajátjaitól is, akkor meg pláne, ha ők nemigen éltek abban a korszakban, lásd a DK ifjúsági tagozatát, a Momentumot.
Nyomatni kell, fetrengeni benne, mint egy kanlott. Ki prolibb, ki mesterkéltebb, fiatalosabb, ki ősbolsi módon? Végül nincs ebben semmi meglepő. Csupán ma is szembesültünk vele, hogy milyen erőkkel állunk szemben, milyen emberi mélységekkel és azzal is, milyen sorsot szánnak nekünk. Ezzel a szemlélettel szükséges élni és cselekedni 2022-ig. És a többi? A tanulság egyszerű: a bolsi mindig bolsi marad.
