Isten a menedzserem a színpadon is – Andelic Jonathan JOTA a Vasárnapnak
– Sokan csak a zenei tevékenységedről ismernek. Mióta van jelen a muzsika az életedben?
– Az ovitól kezdve jelen van a zene az életemben. A dicsőítő zenélésbe tizennégy évesen csöppentem bele. Kezdetben csak zongoráztam abban a békéscsabai gyülekezetben, amelynek édesapám volt a lelkésze. Szépen lassan beletanultam ebbe a feladatba. Pár évvel később pedig már én vezettem a dicsőítő csapatot. Öt éve Budapestre költöztem és az egyik Omega gyülekezetben lettem dicsőítésvezető.
– Igényesen muzsikálsz. Szerinted mi adja meg az istendicséret értékét?
– Az igényesség mellett még a főiskolán, az ének-zene tanár és karvezetés szakon köteleződtem el. Úgy gondolom, hogy a dicsőítés elsődleges megvalósulási színtere a közösség, minden más inkább csak koncertnek mondható. A dicsőítés során a legfontosabb, hogy megmutatkozzon a dicsőítő szív. Lehet akármilyen profi egy muzsika, és virtuóz egy szóló, de bármelyiknél szebbet adnak elő a Mennyben. Természetesen fontos, hogy zeneileg a tőlünk telhető legjobbat nyújtsuk, de még ez sem az önmegvalósításról, vagy magamutogatásról szól. A dicsőítésbe nem fér bele a zenei egoizmus. Nem felejthetjük el, hogy Isten mindenkinél jobban gitározik vagy zongorázik. Számomra a dicsőítés élet-halál kérdése – mindent vagy semmit. Ilyenkor az életem a tét, hogy Isten jelenlétében legyek, és hogy azok az emberek is ott lehessenek velem, akik éppen követnek.
– Az X-Faktor hogyan illeszkedik ebbe a képbe nálad? 2014-ben ugyanis veled is találkozhatott ebben a műsorban a nagyközönség.
– Nagy kihívás volt számomra az egész. Igazából nem is önszántamból jelentkeztem, hanem jelentkeztek helyettem, de ha már bekerültem, a legjobbat akartam nyújtani. Azt pedig a közönség eldönti, hogy ez milyen mértékben sikerült. Úgy éreztem, Istent is képviselem azzal, hogy próbálok minél jobban teljesíteni, de emberként voltam jelen, és két lábbal a földön álltam. Szerintem ahhoz, hogy Istenhez közel tudjanak kerülni az emberek, akik engem látnak, illetve hallgatnak, fontos, hogy én is megközelíthető legyek. Ha én valami „földönkívüli szentfazék” vagyok, szinte elkerülhetetlen, hogy Istent is annak lássák. Viszont egy olyan helyzetben, amikor bibliai értékek, vagy Isten mellett kellett állást foglalnom, egy pillanatig sem volt kérdés bennem. Tudták, mit gondolok, az előválogatók során is több keresztény dalt énekeltem.
– Éppen úgy, mint a The Sign az A Dal-ban. Van helye ezeknek a tanúságtételeknek ebben a világi, nem kifejezetten keresztény előadói közegben?
– Nem igazán tudom. Ha az élet hozza az ilyen lehetőséget, akkor akár még lehet is helye. De vásárra viszi az ember a bőrét, az biztos. A közönségben, és általában az emberekben – sokszor jogosan – prekoncepciók és sztereotípiák vannak a kereszténységgel, a keresztény jelenségekkel szemben. Kockázatos ezért kiszolgáltatni magam az emberek nem feltétlenül objektív véleményének. Ám ha egy dalban jelen van az isteni ihletés, akkor, azt gondolom, azon átjön a Szent Szellem ereje, Ő pedig meg tudja érinteni az emberi szíveket. A dicsőítő dalok világi színpadokon végül is megjelenhetnek, akkor is, ha nem virágnyelven mondják el az igazságot. Persze fontos a minőség, az előadásmód, mindaz, amit mi tehetünk hozzá Isten művéhez. Pusztán a szív azért kevés lenne – ha mi nem teszünk meg mindent. Eddig úgy alakult – persze nem bánom –, hogy legnagyobb részben gyülekezetben, keresztény közegben zenélhettem. Ugyanakkor a világi zenei színpadtól sem tartanék, ha abba az irányba nyílna ajtó előttem. Ilyen szempontból
Isten a menedzserem, én meg próbálok minél többet megtenni abból, ami rajtam múlik.
– Ha ilyen helyzet adódik, vinnél dicsőítő dalt a megmérettetésre?
– Mindenképpen. Ez szerintem nem mersz kérdése, mert természetes dolog. Számomra alapvető fontosságú, hogy olyan dalt énekeljek, amellyel tudok azonosulni. Legalábbis legyen belőlem valami annak a dalnak az üzenetében, bárki is szerezte.
– Tizenhat évesen ezzel az attitűddel írtad az azóta sok helyen elterjedt „Jézus, leborulok” című énekedet? A mai nagykamaszok nem gyakran mondanak ki ilyet.
– Ez nagyjából az első énekem. Az egyik zongoradarab-gyakorlás közben jött ez a dal, a bemelegítés után. Nem nagyon gondolkodtam rajta. Aztán egy nap alatt megszületett az egész nóta. A szellememből született, egészen legbelülről. Ha születik egy dicsőítő ének, az abból a forrásból származik, amelyet kizárólag Isten fakaszt fel bennem. Ilyenkor magam is csak nézek, meglepődöm. Sok dalom úgy született, hogy nem azt írtam meg, amit épp az érzelmeim diktáltak. Ha a dalaimat egy nehéz helyzetre adott emberi reakcióim határoznák meg, akkor nem lenne a „Jézus leborulok”, de például a „Vágyom Rád” sem.
– A koronavírus-járvány hátravetett az alkotásban? Hogyan élted meg a karanténes időszakot?
– Az alkotásban nem! Sőt! Az elmúlt egy-két hónapban öt teljesen új dalt írtam, ezek a tervek szerint hamarosan meg is fognak jelenni. Több új éneken, dallamon is dolgozom, ami egészen izgalmas dolog! Közben pedig Isten rendet rak bennem. Valójában vissza kellett találnom az origóhoz:
én, Andelic Jonathan, ki vagyok Istenben? A szívemnek mekkora szelete az Övé?
Azt gondolom, hogy ha valaki sok-sok éve Istennek szolgál, óhatatlanul ez a tevékenysége válhat az identitásává. Ám időnként a fókuszt újra a helyére kell tenni. 
Nekem az identitásom nem a dicsőítő elhívásomban van, viszont a kapcsolatomat Istennel már csak és kizárólag a dicsőítésvezetés határozta meg. Ezt fontos volt tisztáznom magamban. Az utóbbi időben lekapcsolódott rólam ez a „dicsőítő atomreaktor”, ami még akkor is Isten közelségében tartott, amikor én azt nem akartam volna.
Most kiderül, hogy Jota hányadán is áll a Jó Atyával.
És ez jó. Fontos. Eközben folyamatosan megtapasztalom Isten kegyelmét és szeretetvezérelt működését. Úgy érzem, még ha akarom, akkor sem hagy békén. Ő valóban nem enged el, tényleg – és úgy igazán – féltékenyen szerető Isten…
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
Kiemelt képünk forrása: Herczeg Fanni Instagram-oldala
