Ahol élet van, ahol a család a fontos, ott van a boldogság – Sillye Jenő a Vasárnapnak
– Nagycsaládosok vagytok. Mit jelent számodra a család?
– A feleségemmel jubileumi évet ünnepelünk, idén vagyunk ötven éve házasok. Minden reggel imádságban köszönjük meg Isten ajándékait, ezek közül soha nem felejtjük ki az öt gyermekünket. A legnagyobb kincset és áldást az életünkben ők jelentik. Kezdetben ugyan sokat küzdöttünk a gyermekáldás területén, minden babánkért meg kellett harcolnunk, egy baptista orvos segítségével azonban ezen a nehézségen is túljutottunk. 1972-ben született meg az első gyermekünk, a kislányunk.
– A sok nehézség nem tántorított el benneteket attól, hogy – az esküvői szertartás szavaival élve – „elfogadjátok a gyermekeket, amellyel Isten megajándékozza házasságotokat”?
– Minden nehézség ellenére a várandósság ideje az életünk leggyönyörűbb időszaka volt. Sosem felejtem el az első gyermekem kis pofikáját, amikor először megláthattam. Beleégett a szívembe, a lelkembe ennek az emléke. Ezt követően gyorsan kaptuk a többi gyermekünket is. A hetvenes évek végére már négygyerekes családapa voltam. Segítséget nemigen kaptunk, meglehetősen szegények voltunk. A feleségem apósa korán meghalt, az én apám pedig otthagyott bennünket. Négy gyerekkel jutottunk először önálló otthonhoz. Amíg iskolások voltak, még mindent tőlünk tanultak, a sorsuk a mi kezünkben volt. A feleségem otthon maradt, mert ő anya volt; inkább lemondtunk a dupla fizetés anyagi előnyeiről, mert az ő otthoni jelenléte fontosabb volt számunkra. Ez volt a legjobb megoldás az életünkre. Akkortájt ez még nem volt divat, sokan gúnyoltak bennünket azért, mert az élet fontosabb volt számunkra.
– Mit éreztél olyankor?
– Az örömömet nem vehették el. Nem tudták, hogy milyen csodálatos dolog, amikor apaként mentem hazafelé a munkából, és a gyerekeim az ablakban vártak. Tudták ugyanis, hogy mikor érkezem, fontos voltam a számukra. Amikor végeztem a munkahelyemen, nem másodállásokat vállaltam, hanem indultam haza, mert tudtam, hogy engem várnak otthon. Amikor nyílt az ajtó, hatalmas kurjongatás fogadott: „Megjött apa!” Ezt a csodát nem lehetett tőlem elvenni!
– Megszülettek az első gyerekek, megszülettek az első dalok is. Nem feszült egymásnak a zenei és a családi hivatás?
– A családért vállalt felelősség és az azzal párhuzamosan induló zenei szolgálat együtt növekedett bennem. Az egyik inspirálta a másikat. Minden egyes élet érkezése egy önálló csodát jelentett. Ezt csak a több gyermeket nevelők tudják átérezni. A kollégáim másban keresték az örömöket. Nekem a családom, a feleségem, a gyermekeim jelentették a kincset, az élet ajándékát.
– Erről az ajándékról is énekelsz a dalaidban?
– Már friss apaként szívesen beszéltem ezekről az élményeimről, a családi tapasztalataimról a keresztény ifjúságnak. Sokfelé meghívtak, hogy ezeket elmondhassam, megerősítve ezáltal a fiatalokat. Nem kellett aggódnunk semmi miatt. Papoktól, keresztény testvérektől rengeteg szeretetet és segítséget kaptunk. Az ő figyelmességük talán azért vett körbe bennünket, mert boldogan tudtam beszélni és énekelni a hitemről és a családos életemről. Ez erőt öntött beléjük.
Megosztottam a kincseket, amelyeket Istentől kaptam.
A mai napig hálás vagyok az Úristennek az öt gyermekünkért és a kilenc unokánkért. Amikor ők voltak kicsik, mi vigyáztunk rájuk felelősséggel. Most, hogy megöregszünk, visszakapjuk azt a rengeteg szeretet tőlük: ők gondoskodnak rólunk.
– Akkor is így éreztél, amikor a többiekhez képest jóval később kopogtatott be a lakásotok ajtaján az ötödik gyermeketek?
– Az ötödik gyermekünk sokkal később érkezett, akkor, amikor már negyvenkét éves voltam. Istentől azt kértem, adjon erőt, hogy fel tudjuk nevelni ezt az általa mostanra időzített, ránk bízott ajándékát. Valahogy azt éreztük, hogy megfiatalodtunk általa. A nagyobb testvérei nagyon szerették, ápolták, terelgették. Nem jelentett ilyen értelemben sem nehézséget. A gyerekek nevelésében, ha a sok öröm mellett voltak is nehézségeink, megélhettük, hogy az Úristen mindig gondoskodott rólunk.
– Az unokáid között vannak örökbefogadott, szóval „szív szerinti” gyermekek is. Hogyan fogadtad őket?
– A legnagyobb szeretettel. A nagylányom egy olyan betegségen esett át, amelynek következtében nem lehet gyermeke, de örömmel fogadtak örökbe egy elhagyott babát, aki ma már nagyszerű, remek nagyfiú. Később egy másik gyermeket is magukhoz vettek. Két kis életet megmentettek, akik megmenekülhettek a pusztulástól, és akikre ugyanúgy tekintek, mint a többi unokámra.
Isten az életet kínálja nekünk. Aki azt elfogadja, azért meg is kell küzdenie. Becsüljük meg az élet ajándékát!
Legyünk hálásak az Istennek, hogy szeret minket, életet ad, amely mindennél több. Ma azok az emberek vannak igazán bajban, akik magányosan maradtak, és nem tudják senkivel megosztani sem az örömeiket, sem a nehézségeiket. Európa az elmagányosodás irányába indult el. A tények önmagukért beszélnek. Ahol élet van, ahol a család fontos, és a gyermeket az élet ajándékának tekintik, ott van boldogság és remény.
– „Elindult egy napon az életem, ó anyám, te szenvedtél értem. Míg kisgyermek voltam, gondoztad a testem, őrizted, óvtad a lelkem” – énekeled az egyik dalodban. Mit jelentett számodra ez az anyai vállalás?
– Hálás vagyok az édesanyámnak, hogy vállalta az életemet.
Mindent megtett értünk, amikor apánk otthagyott minket. Önmagát áldozta fel a fiaiért, mégis boldognak láttuk. Talán éppen az ő szolgáló szeretete miatt kezdtem el én is az általa élt úton járni. Tudtam, hogy nekem is így kell majd szolgálnom az enyéimet: a feleségemet és a gyerekeimet. Ma már bizonyos vagyok abban, hogy ezáltal találtam rá a boldogságra. Nagyon boldog vagyok, hogy az Úristen ezen az úton vezetett, és ezekkel az ajándékokkal tette boldoggá az életemet.
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
#köszianyu: többdimenziós kiállás az életért és Lengyelországért
Kiemelt képünk forrása: Vasárnap.hu