A mohácsi csatavesztés után a hit is elveszett
– A napokban megjelent egy hír, mely szerint a mohácsi csatavesztés nem a mindenki által ismert időpontban, vagyis 1526. augusztus 29-én, hanem – a Julián-naptár tíz napos „elcsúszása” miatt – szeptember 8-án történt volna meg. Mennyire lehet megalapozott ez a feltételezés?
– A két naptári rendszer megfeleltetési lehetősége nem feltételezés – hanem egyfajta érdekes játék. Hiszen a kronológia történeti segédtudományának ismeretében bármilyen naptári rendszer dátumait meg lehet feletetni egy másik naptári rendszernek. Az idősebb generáció még biztosan jól emlékszik, hogy épp ezen okból volt a nagy októberi szocialista forradalom ünnepe november 7-én.
Csakhogy 1917-tel ellentétben 1526-ban senki nem használta a Gregorian naptárt, hiszen az még nem létezett ekkor, így aztán minden kortárs számára augusztus 29-e, Keresztelő Szent János vértanúságának napja számított a csata napjának.
Aligha kellene a „Nagy Október” mintájára az évfordulók dátumát „átszámolni”; nem szokás a naptárreform előtti dátumokat ilyen módon átírni. Mindez tehát leginkább azok számára hathat újdonságként, akik már elfeledték középiskolai tanulmányaikat. A középiskolás tankönyvekben ugyanis – ahogyan régen, úgy ma is – ott szerepel a XIII. Gergely pápa által bevezetett 1582. évi naptárreform. Azzal pedig, hogy mi is lenne az átszámítás pontos jelentősége a kutatás számára, egyelőre az is adós maradt, aki felröppentette ezt a hírt a sajtóban.
– Mohács ma az ország déli vége, de a középkorban bő száz kilométerrel délebbre húzódott a Magyar Királyság határa. Hogyan jutottak el a török seregek Mohácsig?
– A középkori Magyar Királyság védelmi rendszere a Duna-Száva vonalra volt felfűzve, elsősorban ebben a térségben épültek meg a végvárak is. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy már Mohács előtt százötven évvel zajlottak a török-magyar konfliktusok. A török fenyegetettség problémáját a Magyar Királyság ekkor megpróbálta nem a saját területén, hanem a délebbre eső területeken megoldani. Így sokáig az Észak-Balkán is hadszíntér volt, amely – egy magyar fölség alatt álló – ütköző övezetként működött.
A törökök azonban lassan, de biztosan felszámolták ezeket az ütközőzónákat, majd a magyar védelmi rendszereket is.
Különösen az 1520-as években keletkeztek nagyon komoly repedések a magyar védelmi vonalon. 
A Magyar Királyság legjelentősebb kudarcát Nándorfehérvár 1521-es elvesztése jelentette. Nándorfehérvár volt a térség kulcserőssége, legnagyobb és legerősebb vára. Stratégiai jelentőségű fekvése miatt egyértelműen az ország kapujának számított. Ha a törökök ott sikeresen átkelnek a Száván a Szerémségbe – aminek a déli oldala a Száva, északi oldala pedig a Duna –, akkor onnan már bármilyen irányba elindulhatnak, a Tiszántúlra, a Duna-Tisza közére, vagy akár a Dunántúlra is (ahol már nem voltak számottevő várak).
Nándorfehérvártól északra az első jelentősebb erősség már csak Buda vára volt!
A Duna vonalán álló végvárakat az 1520-as évek első felében sorban elfoglalták a törökök, és onnantól kezdve nem akadt már igazából más, ami tartósan megállíthatotta volna őket: egy magyar seregen kívül. Ezért került sor a mohácsi csatára 1526. augusztus 29-én.
– Az alföldi kőhiány miatt nem épülhettek nagy várak az ország belsejében?
– Nem. Magyarország a térség nagyhatalma volt. A határait megerődítette, de az ország belsejében hosszabb időszakokon át biztonság és béke uralkodott, Mátyás alatt és utána sem volt szükség költséges védőművekre. A nemzetgazdaságot ma is megterheli a fegyverkezés, ez a középkorban hatványozottan így volt: az emberek semmi olyan dologra nem költötték a pénzüket, amit nem tartottak fontosnak. Noha a török mindig komoly fenyegetést jelentett az ország számára, de csak a 16. század elején, az 1510-es, 1520-as években borult fel végképp az egyensúly az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság között. Ennek következtében az oszmán támadás szinte kivédhetetlenné vált.
Mindaddig többé-kevésbé sikerül balanszírozni a szomszédos nagyhatalommal a határvidéken, azonban Nándorfehérvár elvesztése után új szituáció teremtődött.
A mohácsi csata előtti bő tíz év azonban már nem volt elég arra, hogy elkészüljenek az új várak és erődítések. Készültek ugyan tervek, voltak kisebb-nagyobb építkezések, de ennyi idő alatt nem tudták megoldani az új stratégiai védővonal kiépítését, még ha pontosan tudták is, hogy nagy szükség lenne rá. 
– Gyakorta mondják, hogy korábban Mátyás király Budán fényűző palotát épített ahelyett, hogy a végvárakat erősítette volna, és az apja nyomán csatába szállt volna a törökkel. Mennyire helytállóak az efféle vélekedések?
– Ezek teljesen téves elképzeléseken alapulnak. Mátyás uralkodása alatt komolyan erősítette a végvárakat; ő azon az állásponton volt, hogy ha békét akarsz a törökökkel, akkor készülj a háborúra! Mátyás alatt a végvárrendszer karban volt tartva, úgy tűnik, jelentős fejlesztések történtek. Éppen az apja példájából tudhatta, hogy a Magyar Királyság erőforrásai egyedül nem elégségesek ahhoz, hogy megmérkőzőn az oszmánokkal. Ennek ellenére több háborút vívott a törökkel, mivel feloldhatatlan konfliktushelyzetek adódtak a határvidéken. Időről időre erőt kellett mutatni az oszmánoknak, hogy elvegye a kedvüket a komolyabb akcióktól.
Emellett azonban Mátyás nagyon taktikusan játszotta ki az „oszmán kártyát” európai ellenfeleivel szemben. Sokkal jobb volt az oszmán-magyar viszony akkor, mint ahogy azt az utókor hinni szeretné.
Mátyás ugyanis ténylegesen átengedte a török csapatokat az országán, ha azok például Ausztriát akarták megtámadni.
– Erre vonatkozóan maradtak fent források?
– Elég csak ránézni a térképre: sem Ausztriát, sem Velencét nem tudták volna megtámadni a török seregek, ha nem mennek át a Magyar, vagy a Horvát Királyság területén. Márpedig Mátyás uralkodása idején rendszeresen megtámadták Ausztriát az oszmánok…
– A magyar uralkodó engedélyével nyitottak egy korridort Bécsig?
– Nem – akkor még nem Bécs volt a célpont. De mindez azért kevésbé ismert, mert nem illik bele abba az imázsba, amit az utókor Mátyás királyról kialakított. Egyes nyugat-európai uralkodók nem véletlenül állították Mátyásról, hogy összejátszik a törökökkel. Nemcsak a kereszténység bajnokaként látták őt a kortárs politikusok és uralkodók, hanem egészen másként is…
Az uralkodása elején még kapott pénzt a pápáktól, aztán elég hamar világossá vált, hogy ez a pénz nem lesz elég a kitűzött célokra és nem is mindig arra „költődik”, hogy ő a törökökkel harcoljon. Akkor érthetően megcsappant a buzgalom a külföldi segélyezést illetően. 
– Visszatérve Mohácsra: mennyire helytálló az elképzelés, miszerint a Dózsa-féle parasztfelkelés nyomán nem lehetett parasztokat besorozni a magyar király seregébe, ezért kevesebben voltak a harcmezőn?
– A Dózsa-féle parasztháborúnak a belekeverése a mohácsi csatavesztésbe nem valódi történeti kutatásokon alapult, ez egy kései, illetve ideológiai-politikai alapról megfogalmazott elképzelés volt. A Dózsa-féle parasztháború után ugyanis nem szüntették meg a parasztok hadkötelezettségét, rendszeresen fegyverbe hívták őket,
de tudomásul kéne vennünk, hogy a parasztok nem voltak katonák!
Voltak dolgok, amelyekre egyáltalán nem voltak alkalmasak: például egy nagy nyílt színi mezei csata megvívására. Elég megnézni a parasztháború összecsapásait – mindenütt, ahol egy maréknyi hivatásos katonával kerültek szembe, ott a parasztok vagy szétszaladtak, vagy csúnyán lemészárolták őket. Nem voltak alkalmasak arra, amit az utókor feltételez róluk, tudniillik hogy megnyerjék a mohácsi csatát.
– Mik lehettek a magyar csatavesztés okai?
– A középkori Magyarországon aratás előtt egy nagy sereget – melynek esélye lett volna fölvenni a harcot a szultán főseregével – nem lehetett összeszedni, mert nem volt mivel élelmezni a katonákat. Akkoriban Pestnek, Budának és Óbudának együttesen volt tízezer lakosa. Ez volt a legnagyobb városias település az országban. Más városokban három-négyezer fő, egy mezővárosban négyszáz-ötszáz fő, egy faluban negyven-ötven fő élt… Ilyen körülmények között az ország különböző pontjairól kellett összetoborozni harmincezer embert!
Miközben nincs olyan város a korabeli Magyarországon, amelyben megközelítőleg harmincezren laknának!
Ebből kifolyólag nagyon komoly logisztikai kihívás és bravúr kellett volna a győzelemhez.
Egy hadsereg ugyanis nem a csatamezőn veszti el elsőként a csatát, hanem akkor, amikor a katonák éheznek, hiányt szenvednek az ellátásban.
Az oszmánok óriási logisztikai fölényben voltak minden európai hatalomhoz képest. Ebből következett a háború dinamikája – nemcsak Mohácsnál, hanem már korábban, illetve később is. A magyar hadsereg számára a háború késő nyáron, illetve inkább ősszel kezdődött.
A törökök azonban mindig tavasszal indultak el, mert képesek voltak rá, mi viszont nem…
Mindez nem szervezetlenség kérdése, hanem ilyen volt a hadszervezet és erre volt lehetőség az adott körülmények között. 
– II. Lajos ilyen körülmények között milyen sereget tudott összetoborozni?
– A nehézségek ellenére így is összejött a kor egyik legnagyobb hadserege! A törökök többen voltak ugyan, ami érthető, hiszen Szulejmán császár birodalma sokkalta nagyobb volt, mint a magyar királyé. Jóval több alattvalóval és összehasonlíthatatlanul nagyobb bevételekkel is rendelkezett.
Ennek ellenére II. Lajos táborában a korabeli Európa egyik legszhatalmasabb hadserege vonult fel, hogy megvédje a Magyar Királyságot.
Huszonhat-huszonhétezer fő bármelyik európai hadsereggel kiállta volna az összehasonlítást.
– A tűzfegyverek hiánya eredményezhette a vereséget?
– Nem, technikai fölény nem volt a törököknél, ugyanolyan típusú fegyverekkel harcoltak mind a két oldalon. A magyaroknak és a törököknek egyaránt voltak kézi lőfegyverei, puskái, ágyúi. Tévhit, hogy a magyar hadsereg ne lett volna ezekkel fölszerelve! Az elmúlt időszakban feltárt források szerint a magyar hadsereg rendkívül tűzerős volt Mohácsnál. Ugyanakkor mindkét hadsereg egy taktikai kihívással állt szemben, mégpedig azzal, hogy a tűzerőt nem nagyon tudták mozgatni. Ebből kifolyólag csak úgy voltak képesek hatékonyan bevetni őket, ha védekező pozícióból tüzeltek.
A kérdés az volt, hogy ki tudja a másikat rákényszeríteni arra, hogy támadjon a csatamezőn, vagyis megtámadja azokat a pozíciókat, amiket aztán ágyúkkal és puskákkal lehet védeni.
Mohácsnál úgy alakult, hogy a magyaroknak volt szüksége rá, hogy támadjanak, mert a török túlerő kibontakozásától félve azt remélték, hogy még részenként meg tudják támadni és verni a felvonuló török hadsereget. Az nyilvánvaló volt a korabeli magyar vezérek számára, hogy ha a csatatéren ott lesz az összes török katona, akit a szultán elhozott magával, akkor egy fele akkora hadsereggel nyilván rosszabb esélyekkel indulhatnak a harcba… Így támadniuk kellett a csatamezőn.
– Mi lett a mohácsi csatavesztés hatása túl azon, hogy a törökök bejutottak az ország közepébe?
– Sok következménye lett Mohácsnak – rövid távon lefejezte az ország vezetését. Ezen kívül nagyon komoly veszteségeket okozott a főpapi karban, melynek közel fele oda is veszett. Ugyanez vonatkozik az udvari méltóságokra, a főispánokra, az államigazgatás vezetőire. Elvész tehát a kormányzás képessége és egyfajta tudás és stabilitás is, amit részben még lehetne pótolni,
de minden ilyen kísérlet, ami a reorganizációra vonatkozik, már csak a török fegyverek árnyékában, a biztos török fölény tudatában történhetett.
Hosszú távú következmény volt, hogy szimbolikus értelemben itt veszett el az a hit, mely a Magyar Királyság függetlenségét jelentette. A vereség eloszlatta azt az illúziót, ami javában élt a magyar nemesség körében, miszerint nem lehet kérdéses az, hogy a török legyőzhető és az országhatáron kívül tartható.
A csatavesztés után viszont sokáig épp az tűnt nyilvánvalónak, hogy a törököket nem lehet legyőzni.
A fejlemények is ezt igazolták. Katasztrofális vereségek követték Mohácsot a következő fél évszázadban.
– A megmaradt országrészek állami is egyházi központjai Mohács után hogyan próbáltak felkészülni, elmenekülni a török offenzíva elől?
– 1526-ban, a csatavesztést követő napon már megindult az evakuálás, a királyné és az udvar maradéka – nyomukban a városi polgárokkal – pánikszerűen elhagyta Budát. 
– Attól féltek, hogy a Duna mellett felfutnak a törökök?
– Igen, és okkal tartottak ettől. Hisz ez néhány héttel a csata után be is következett – a szultán bevonult a magyar királyok pompás palotájába, és katonái „véletlenül” felégették a budai polgárvárost. A törökök számára régóta fontos hadicél volt, hogy elfoglalják az ellenség fővárosát, még akkor is, ha nem tartották megszállva a győzelem után – az esemény szimbolikus jelentősége ugyanis szinte felbecsülhetetlen volt a számukra.
Ám ezután az országban látszólag minden visszarendeződött. Új királyt választottak, Szapolyai Jánost, majd egy másikat, Ferdinándot, és elkezdődött a polgárháború, egy trónviszály, ahol a két király hadseregei egymás ellen harcoltak. 1529-től Szapolyai János elfogadta Szulejmán szultán fölségét és az ő kegyelméből került vissza Magyarország trónjára. Innentől kezdve Szapolyai segítségére sietve már török csapatok is állomásoztak az ország belsejében.
Háborús állapotok uralkodtak a két király viszálykodása nyomán. Nagy török hadjáratok indultak akkoriban, de azok nem Magyarország ellen irányultak.
A török ekkor már nyugat felé közeledett – 1529-ben Bécset vették ostrom alá, 1532-ben is a Habsburg birodalom fővárosa ellen indultak, de akkor csak Kőszegig jutottak. Amíg János király tartotta a fennhatósága alatt az ország nagyobbik részét, addig a törökök „barátként” vonultak át, mivel nem kellett ellenállással számolniuk. Csak később, János halála után szállták meg Budát, amikor napirendre került az országegyesítés lehetősége. Innen veszi kezdetét az a tényleges élet-halál harc a török hódítással szemben, melyet már mindenki ismer az 1552-es egri ostrom kapcsán is.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Székely Bertalan: Mohácsi csata (1862), Magyar Nemzeti Galéria (Forrás: Wikipedia.hu)
Csodálatos lehetett a középkori Magyarország! – Prokopp Mária a Vasárnapnak
Csodálatos lehetett a középkori Magyarország! – Prokopp Mária a Vasárnapnak
Csodálatos lehetett a középkori Magyarország! – Prokopp Mária a Vasárnapnak
