Máthé Zsuzsa: Személyes felelősségvállalásra van szükség!

Nem várhatjuk, hogy más hozza meg az életünkkel kapcsolatos felelős döntéseket, nem ruházhatjuk át felelősségünket az egyházra, a társadalomra, a világra; a saját életünkben kell jó döntéseket hoznunk és hittel, bizalommal, cselekvő szeretettel léteznünk – vallja Máthé Zsuzsa, a Szent István Intézet igazgatója, akit újév kapcsán arról kérdeztünk, milyen volt 2025 a magyar fiatalok és családok számára. A beszélgetés során arról is szó esett, mi a személyes felelősségünk a világ alakulásában, és hogyan tudunk napjaink kihívásai közepette is bizalommal tekinteni a jövő esztendőre.

– Mik voltak a legfőbb kihívások a családok, fiatalok életében 2025-ben Magyarországon?

– Negyedik éve árnyékolja be az életünket a szomszédunkban zajló háború, ami miatt fiatal emberek tömegével halnak meg, gyerekek lesznek árvává, köztük magyar honfitársaink is. Ennek árnyéka alól senki nem vonhatja ki magát. Ez a háború a fenyegető közelsége mellett azért is szörnyű, mert rokon népek, keresztény emberek gyilkolják egymást! A médiából érkező állandó zaj, a nyomasztó hírek sokasága mellett hajlamosak vagyunk mindehhez hozzászokni. Ez érinti az itthon cseperedő gyerekeket, fiatalokat is: ők is hallják a híreket, ők is belefásulnak, vagy éppen szoronganak miatta. A nagyobbacska gyerekek, fiatal felnőttek azt is értetlenül figyelhetik, hogyan lehetséges az, hogy miközben az Egyesült Államok – amely a világpolitika meghatározó szereplője – békére törekszik, saját szövetségesi rendszerünk mégis ellenérdekelt a kérdésben: Európa nem akarja ezt a háborút befejezni, sőt, egyre inkább belevonódik abba.

Ha a jövőről gondolkodunk, a legfontosabb, hogy minden olyan igyekezet, ami ennek a vérontásnak a megfékezésére irányul, támogatást élvezzen Magyarországon.

Ennek a négy évnek a racionálisan nehezen megfogható, kaotikus lenyomata ott lehet a gyerekeinkben is, hiszen nehéz megérteni, elmagyarázni nekik, miért nem azon dolgozik minden vezető, hogy ennek a háborúnak vége legyen. Jelenleg ez a legsúlyosabb hatás körülöttünk.

– Milyen hasonló hatások befolyásolják még a gyermekeink lelkiállapotát?

– Nagyon különös korban élünk, a nyugati civilizáció komoly válságban van. Ennek rengeteg tünete van a mindennapokban: Európában a mindenki által irigyelt jólét visszaszorulóban, kevesebb az innováció, a gyermek, viszont körülvesz minket egy szétszakadó, multikulturális társadalom, láthatóak a migráció okozta feloldhatatlan kulturális ellentétek és civilizációnk szervezőerejének, keresztény hitünknek a meggyengülése. Ott tartunk, hogy nehéz volna megmondani, milyen értékek kötnek össze minket Európában, és ebbe a bizonytalanságba nőnek bele a gyerekeink. Közben a Covid emléke is hat még, sok fiatal sérült benne, kimaradtak meghatározó iskolai, óvodai időszakok, közösségi élmények. Olyan egzisztenciális válságok szemtanúi a gyermekeink, amelyek nagyon komoly lenyomatot hagynak. És ehhez jön hozzá a technológiai változás, ami körülvesz bennünket, és ami történelmi léptékkel nézve még nagyon friss kihívás, ezzel sem tudtunk még igazán mit kezdeni.

Kiszolgáltatottá váltunk egy virtuális világnak, aminek nem ismerjük pontosan a működési elveit. Azt már látjuk, hogy hihetetlen addiktív, és hogy antropológiai mélységig alakítja át a használóját: torzítja énképét, felemészti vagy átformálja emberi kapcsolatait.

Ma már a legkisebbek is ebbe a világba nőnek bele, sokszor látjuk vagy halljuk, hogy 11-12 éves gyerekek nem az osztálytársaikkal beszélgetnek, hanem a ChatGPT-t kérdezik meg az őket foglalkoztató kérdésekről.

– Nem könnyű ma szülőnek lenni…

– Valóban kihívást jelent. Mi még sokkal könnyebben kaptuk meg a szüleinktől azokat az értékeket, amiket fontosnak éreztek továbbörökíteni, nem ért annyi kéretlen külső inger bennünket. Ma óriási ellenszélben és sokkal tudatosabban kell gyerekeket nevelni.

– És egyedül ez nem is megy…

– Ezért fontos, hogy a jogrendszerben és az oktatási rendszerben legyenek védvonalak. Ide tartozik például a drogok elleni kőkemény fellépés, ahogy az is, hogy ne használjanak a gyerekek okoseszközöket – legalább az iskola falai között. És ide sorolandó az is, hogy veszedelmes, káros ideológiákat ne engedjünk be az oktatási intézmények kapuján. Ezek mind olyan ügyek, amik ma Magyarországon természetesnek tűnnek, de sajnos a szétzilált, öngyilkosnak tűnő civilizációnkban egyik sem evidencia.

Ezért kell mesterséges védvonalakat építeni, olyan jogszabályokat hozni, amelyek tíz-húsz évvel ezelőtt még eszünkbe sem jutottak volna! Például deklarálni, hogy az apa férfi, az anya nő… S hogy az élet a fogantatástól kezdve értékes!

Ezek az alapvetések ma sok helyütt szélsőségnek számítanak. Ez nagy felelősséget ruház a döntéshozókra, mert ők is ellenszélben dolgoznak, de csak ezzel dacolva tudják támogatni a magyar szülőket.

– Tud a társadalom ezekre a kihívásokra jól reagálni?

– A társadalmunknak is el kell kezdeni jobban összekapaszkodni. Itt az egyházaknak is nagyon nagy szerep jut, illetve az egyházi iskoláknak. Most ért véget az Analóg November kihívásunk, ami a technológiai robbanásra próbált játékos formában reagálni. Azt láttuk – Magyarországon 370 iskola, Erdélyben 120 vett részt az akciónkban -, hogy a csatlakozó iskolák körülbelül kétharmada egyházi fenntartású volt. Ez is azt üzeni, hogy felelősebben gondolkodnak az egyházi fenntartású oktatási intézmények például a digitális kihívások kérdésköréről.

Az egyházakkal való együttműködés, az ő támogatásuk oktatási, szociális, egyéb gyermekvédelmi ügyekben különösen fontos. Akik ezt nem növelni vagy tovább támogatni, hanem elvonni akarják, mély sebeket ejtenének a magyar társadalmon.

Egyéni szinten úgy tapasztalom, inkább dermedtség, passzivitás jellemző a társadalmunkra, mint a dolgaink aktív alakítása. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy úgysem tehetünk semmit, vagy hogy majd valaki megoldja a problémáinkat. De bizonyos dolgokat nem fogunk megúszni! Nem várhatjuk el azt, hogy a saját gyerekeink nevelésével kapcsolatos problémáinkat majd mások – iskola, egyház, kormány, női lapok vagy különböző lélekápoló szolgáltatások – megoldják. Személyes felelősségvállalásra, a dolgok kézbevételére van szükség a digitalizáció miatt megromlott kapcsolataink helyreállításában ugyanúgy, mint a gyerekeink erkölcsi nevelése, érzelmi intelligenciájuk fejlesztése kapcsán.

Ha egy olyan generáció nő föl, aki alapvető dolgokat nem tanul meg otthon: nem érti a szolidaritás alapjait, az egymásért viselt felelősség gondolatát, nem tapasztalja meg a felebaráti szeretetet, a hűség erejét, a másikért való lemondást, mi lesz a társadalunkkal 10-20 év múlva?

Mi lesz az idősebb generációk sorsa, ha ők lesznek orvosok, ők fognak ülni a döntéshozói székekben? Milyen lesz a munkamorál? Szorongató kérdések, és baljós jövőképet fest, ha ezek a nevelési elvek meglazulnak egy társadalom szövetében.

– De a jó hír, hogy ez rajtunk is múlik, hiszen elsősorban mi neveljük a gyerekeinket!

– Felelős döntéseket kell hoznunk a gyerekek iskolai beiratásától kezdve az otthoni telefonhasználat szabályozásán keresztül egészen addig, hogy milyen világkép mellett voksolunk majd a választáson áprilisban. Végig kell gondolni, hogy mivel tudjuk szolgálni a következő generációk, a gyerekeinek, unokáink és a magyarság érdekeit. A tét óriási!

– A Szent István Intézet hogyan tud bekapcsolódni a szemléletformálásba? Említettük az Analóg Novembert, de mondhattuk volna a digitális böjtöt is, amiben szintén sokan vettek részt tavasszal!

– A rendelkezésünkre álló anyagi és humán tőkét igyekszünk a leghatékonyabban felhasználni. Miközben a kereszténydemokrácia előtti XXI. századi kihívásokra tudományos értelemben is válaszokat keresünk, a következő nemzedéket is képezzük, akik egyszer majd talán maguk is döntéshozói helyzetbe kerülnek. Ezért indítottuk el a “Föld sója” névre keresztelt képzésünket egyetemistáknak, ahol remek csapat gyűlt össze. Arra is figyeltünk, hogy ne csak beszéljünk a fontos, kereszténydemokráciát érintő kérdésekről, de próbáljuk bevonni őket a cselekvő szeretet megélésébe. Hétvégi képzési alkalmunk során például egy idősotthonban segítettünk, a fiúk fizikai munkát végeztek, a lányok idős gondozott hölgyekkel sétáltak, beszélgettek.

– Nagyon szép gondolat a „cselekvő szeretet” megtanítása!

– Ebben sem jeleskedünk mostanság sajnos, inkább intézményekre bízzuk az elesetteket, a személyes felelősségvállalás nehezebben megy. Van miben fejlődnünk. Mi is próbálunk a hagyományos intézeti keretekből kilépni, és eljutni egy-egy fontos gondolattal, üzenettel az emberekhez. Ezt a célt szolgálta a digitális böjt és az Analóg November kezdeményezésünk is, amikkel a fiatalokat igyekeztünk a digitális önmérséklet kapcsán felismerésekhez juttatni. Foglalkozunk az életvédelem nehéz kérdéseivel, de reflektálunk aktualitásokra is: ilyen szomorú történés volt tavaly a hitvalló és mindig vitára kész Charlie Kirk nyilvános kivégzése, akinek temetése napján ökumenikus megemlékezést szerveztünk a Szent István Bazilika előtt. A halálának örvendező magyar politikus elfogadhatatlan hozzáállása miatt pedig petíciót gyűjtöttünk, hogy szimbolikus határt húzzunk a közbeszédben. A háború kitörésének harmadik évfordulóján Osztie Zoltán atyával közösen hirdettünk ökumenikus imaalkalmat, nem fáradhatunk bele a békéért való imádságba sem. Ezeket az alkalmakat ugyanolyan fontosnak érezzük, mint a hagyományos kutatói munkát és konferenciák szervezését.

– A cselekvő hit tanúságtétel is. Van ebben az irányban elmozdulás a fiataloknál, reagálva a negatív társadalmi jelenségekre?

– Éppen a napokban beszélgettem egy félig francia, félig magyar fiatalemberrel, aki elmesélte, hogy Franciaországban – ami egy nagyon szekuláris világ – elindult egy ébredési folyamat, elsősorban a fiatal férfiak között. Kifejezetten a tradicionális hitgyakorlás és a nagyon aktívan viselt személyes felelősség jelent meg náluk. Ez tényleg bizakodásra ad okot, és lehet, hogy ehhez el kell érni egyfajta lelki-intellektuális gödör mélyére. Már a Covid után is sokakban felmerült, hogy megváltozhat a világról való felfogásunk, jobb emberek lehetünk, hiszen olyan dolgoknak voltunk szemtanúi, ami rá kellett döbbentsen mindenkit arra, mi fontos és mi nem az. De láttuk, ez a kollektív felismerés elmaradt. Bízzunk benne, hogy nem szükséges ahhoz egy háborús kataklizma, hogy újból feltápászkodjunk, lélekben megújuljunk! 2026 legfontosabb tétje, hogy Európa visszaforduljon a háborús eszkaláció felé vezető zsákutcából, mi magyarok pedig – unalomból vagy irracionális ellenszenvből – ne veszítsük el a józan ítélőképességünket a közelgő választáson. A két dolog ráadásul mélyen összefügg és a gyermekeink jövőjét alapvetően határozza meg.

– Mi szükséges ehhez?

– Ehhez hitünk és a hazaszeretetünk belső iránytűjének figyelésére van szükség, no meg a Jóistentől kapott eszünk használatára.

– Valójában az egész magyarság jövője függ gyermekeink jövőjétől….

– Így van. Értelmezhető lesz-e egyáltalán a jövő generáció számára az, hogy ők magyarok? Mert magyarnak lenni is felelősség, és nem pusztán három kedves szín a zászlón. Ha nincs meg a kultúrája, a tartalma – például nem olvasunk már, és hiányzik az irodalmi, történelmi ismeret –, akkor mindez elveszhet! Ez sem magától értetődő. Ha a kultúránkat elengedjük és a külföld felé toljuk a gyermekeinket, nem fog jelenteni számukra semmit az, hogy magyarok. Erre is nevelnünk kell őket. 1025 éve koronázták meg első uralkodónkat, azóta van országunk itt, Európa szívében. Egy évezred kötelez minket, hogy megmaradjunk, és hogy magyarként gazdagítsuk a világot.

– Hogyan tudjuk 2026-ot úgy elindítani, hogy jobb mentális állapot irányába induljunk?

– Kezdetnek elég, hogy ki tudjuk mondani, mik az elmúlt időszak hibái, tapasztalatai. Ha megvan a diagnózis, észrevehetjük a beavatkozási pontokat és jöhet a terápia: digitális önmérséklet, belső béke, szilárd identitás, a hit és a cselekvő szeretet erősítése, élő kapcsolatok. Ha ezekre fókuszálunk, jó irányt veszünk! A gyerekeink, a fiataljaink okosak, értelmesek, és ha odafordulunk hozzájuk, igenis van hatásunk rájuk. Beszélgessünk ebben az évben többet, sokkal többet velük. Magamnak is mondom.

Vezetőkép: Máthé Zsuzsa, a Szent István Intézet igazgatója. Fotó: Vasárnap.hu/Szennyes Krisztián