Ungváry Zsolt: Nagyköveti kettős mérce – ki démonizálja a kisebbségeket?
Érdekes – vagy szinte már nem is az, mert évtizedek óta együtt élünk vele –, hogy magyar nyelvű, látszatra magyar médiumok (újság, rádió- és tévécsatorna, internetes portál) lekezelően, gúnyosan, ellenségesen beszél mindarról, ami a magyarsággal kapcsolatos, és kéjesen hivatkozik olyan politikusokra, közéleti szereplőkre, médiumokra, amelyek valamilyen módon belénk rúgnak.
Számos ilyen, jó eséllyel külföldi pénzből (is) fenntartott orgánum létezik, tartalmaik úgyszólván bizonyítékként szolgálnak a fenti gyanúra.
Például a 444-en volt olvasható egy rövid kis beszámoló a brit nagykövetségen tartott ünnepségről, ami III. Károly születésnapjáról emlékezett meg, de – legalábbis az ellenzéki portál tálalásában – a távozó nagykövet ezt arra használta fel, hogy kritizálja a magyar kormányt, sőt „súlyos figyelmeztetéseket fogalmazott” meg. Az ügynek különösebb visszhangja persze nem volt, minek is; egy távozó nagykövetnél jelentéktelenebb figura kevés van a politikában.
Számukra ez a kéretlen kioktatás valamiféle érv vagy bizonyíték az Orbán-kabinet hibáira, mi inkább rosszalló értetlenséggel csóváljuk a fejünket. Kicsoda ez a Mr. Fox, hogy „figyelmeztet” egy szuverén országot? Persze, ismerjük őket: az egész gyarmatosító, a világon elsőként koncentrációs táborokat létrehozó, intézményes kábítószerkereskedőként Kínára gazdasági szabályokat kényszerítő, a világot birtokolni vágyó briteket. Sok bajt okoztak nekünk, elég ha csak az antant szerepére gondolunk az első világháborút lezáró békék, így Trianon kérdésében, vagy Jaltára, ahol a valós érdemein jóval felül méltatott Churchill – gonoszságból vagy ostobaságból, mindegy – tevékenyen részt vett Közép-Európa szovjetizálásában. Az angolok évszázadok óta játszottak a világgal, népek sorsával, határok húzogatásával; ha valakinek nincs joga erkölcsi alapon ítélkezni, más népeket kioktatni, azok éppen ők. Már csak azért sem, mert maguk tudatták mindenkivel: nekik nincsenek barátaik, csak érdekeik.
A szokásos vádak között ezúttal is előkerült a Pride betiltása, hozzá az az abszurd kitétel, hogy Magyarországon a „kisebbségeket démonizálják”. Rejtély egyébként, hogy a megannyi különféle kisebbség közül miért pont a normálistól eltérő szexualitást gyakorlókat emelték ki, és valós jelenlétüket és jelentőségüket messze felülreprezentálva emelték be a mindennapok közbeszédébe. Az is aránytalan, hogy nem a sokkal agresszívebb nyugat-európai esetekkel vagy éppenséggel a toleranciát ez ügyben hírből sem ismerő iszlám hozzáállással foglalkoznak.
Történetesen a kisebbségek démonizálása témában található más, közeli példa, elsősorban határainktól keletre. Ennek felgöngyölítése azonban nem szívügye a brit követnek, akinek hazája – mint fentebb utaltam rá – tevőlegesen vett részt egy ezeréves állam mesterséges, erőszakos szétverésében, létrehozva olyan, sokkal elnyomóbb és semmiféle történelmi fejlődéssel alá nem támasztható államalakulatokat, amelyek legalább annyira soknemzetiségűek voltak; ámbátor száz év alatt ezt a problémát ők a maguk módján már-már lerendezték. Hogy ne csak saját példát hozzunk, ott vannak az erdélyi szászok, akik a középkor óta élvezhettek széleskörű autonómiát a Magyar Királyságon belül, Romániából azonban gyakorlatilag eltűntek, csak a szerencsétlen Klaus Johannis (a román hatóságok által Iohannisra módosított alakban) maradt meg mindenki legnagyobb bosszúságára.
Mi a kisebbségekhez azért lényegesen nagyobb empátiával fordulunk. Csak véletlenszerűen, a napokban botlottam bele egy cikkbe ahol a németek második világháború utáni kitelepítéséről esik szó. Csakugyan gyalázatos dolog volt, és most ne is menjünk bele abba, milyen keserű tapasztalatink voltak a huszadik században a nemzetiségeinkkel kapcsolatban. (Még a vesztes Ausztriához is csatoltak területet.) Az érdekes az, hogy akár ez az írás – akár sok más hasonló – a magyar nyelvű sajtóban jelenhetett meg. Vajon a román, szlovák vagy ukrán médiában mennyire jellemző, hogy magyarok írnak felmenőik (vagy saját) keserű sorsáról, nemzetiségi megbélyegzettségről, kitelepítésről, elvett vagyonról, fizikai és lelki megalázásról, Szárazajtáról és kassai kormányprogramról, amire a többségi társadalom elfogadva – de legalábbis hümmögve és nem rögvest sírokat gyalázva – reagál.
Nálunk megírták könyvben, leforgatták filmen a Hideg napokat, ami az újvidéki vérengzésről szólt, de a mai napig nem készült el ennek szerb párja a bácskai tömeges mészárlásról. Számtalan újságcikk, könyv, film foglalkozik a magyarországi holokauszt feldolgozásával (többek között az egyetlen Nobel-díjas magyar regénynek és a legutóbbi Oscar-díjas magyar filmnek is ez a témája), mégis a saját sajtónkban rendszeres vád, hogy „nem tudunk szembe nézni a múlttal”. Vajon hány román film szól Avram Iancuék zalatnai vagy nagyenyedi vérfürdőjéről?
És vajon a bukaresti brit nagykövet szokta-e felróni a fogadó országnak, miként bánik a kisebbségeivel?
Vezetőkép: X.com
