Csend

Az esti telihold már csak felsejlő emlékkép volt a koromsötét, ködös hajnalon. A novemberi eső csendesen áztatta Somogyország ezer titkot rejtő erdeit.

Nem mozdult semmi, csak az aláhulló vízcseppek vitték táncba, halk dobpergéssel, a díszüket vesztett fák megmaradt leveleit. A tájon ülő síri némaságot csak egy-egy, álmában füttyentő, feketerigó hangja törte meg.
Feszült csendben várta minden a hajnal első fényeit.

Vigyázz, a létra és a lesdeszka is csúszós ilyen időben! – csengett fülébe a figyelmeztetés.

De erre nem volt felkészülve, hisz ónos eső idején sem bizonytalanabb a lépés, mint most. Így kénytelen-kelletlen, hátán a nehéz hátizsákkal, egy kötéltáncos ügyességével küzdött meg a létra összes fokával. Minden mozdulatot átgondolva, megtervezve helyezkedett el az emelvényen és várt.

Várta a hajnali világosságot, a tarlóra esetleg kilépő sertevadat, a kósza, éjjeli őrjáratából hazatérő toportyánt, de mindhiába. Csak az égi áldás jött, rendületlen, áztatva földet, avart, hátizsákot és azokon a bizonyos ólomlábakon járó időt.

Csak szólna már valami, csak reccsenne egy ág! – sóhajtott türelmetlenül.

Ebben az időtlen, ideges várakozásban szinte észre sem vette, hogy a fenyves felett meghasadt a fekete lepel és – noha még csak sejtetve a tájat – karnyújtásnyi távolságba került a világosság. Idegesen szorongatta távcsövét, bele-belenézett, hátha lát valamit, de a völgyre ült köd jótékony homályba burkolt mindent s a megmozduló gyenge szellő is éppen csak felkavarta a menyasszonyi fátylat.

Hirtelen valami átvágtatott a tarlón, de nem látta mi volt az. Őz? Szarvas? Netán egy magányos kan? De nem tudta továbbfonni gondolatainak fonalát, mert az igyekvő paták hangja felébresztette az erdőt és varázsütésre kinyílt a szunnyadó hangtár, útjára engedve ezernyi neszt. Ág reccsent, fácán rebbent, mókusok cikáztak fel s alá a fákon, míg a lassan feltámadó szél meg-megmozgatta az elsárgult leveleket. Ez a kis légmozgás kitessékelte a völgyből az éjszakára megpihenő felhőt is, ami – ha lassan is – amolyan hű csatlósként vitte magával a ködfátylat. A késő őszi Nap ereje azonban már nem volt elég ahhoz, hogy szétszakítsa az égboltot eltakaró szürke, nedves köpönyeget.

A sárgás-barna, ázott, sárban tocsogó, egyhangúan kopaszodó erdő felületes szemlélő számára élettelennek tűnhetett, noha tele volt élettel. A csalitosból két óvatos fácánkakas lépdelt ki a tarlóra, hátha találnak még pár szem kukoricát. Vetési varjak tették meg reggeli tiszteletkörüket az erdő felett, hangosan károgva-köszönve egymásnak. Szajkók és szarkák pöröltek egymással, egy fakopáncs kopogott be mindenhová, hátha a reggelije visszakopog, cinegék csivitelték ki magukból a hosszúra nyúlt éjszaka minden félelmét.

És ő csak ült és várt.

Várta, hogy kisebb-nagyobb kondák, szarvastehenek, kóbor rókafik adják egymásnak a tisztás kilincsét. Feszült figyelemmel vallatta, nézte ókuláján át a látóhatárt, a rudas erdő mélyét, a fenyves szélét és a csalitost. Fejét forgatva próbálta a hangok irányát és esetleges forrását meghatározni. Egy ág reccsent itt, egy másik ott. Zörögtek a kopasz bokrok magányos ágai, apró szárnyasok lármáztak, civakodtak egymással. Pockok, egerek kergették egymást a nedves avartakarón, mely néha úgy tűnt, mintha óvatos szarvastehén vezetné idei borját a les, az erdő széle felé. A távolból egy kutya ugatása és vonatzakatolás hallatszott, vasárnap reggeli igehirdetésre hívta az Istenfélő embert egy templom harangja jelezve, hogy talpon van minden és mindenki a vidéken.

Ebben a zajban nem lehet figyelni! – hergelte magát.

De felesleges volt a felindultság, mert az élet nem áll meg. Az élet, mely olykor elcsendesedik és pihen s máskor újult erőre kapva felerősödik, minden szívdobbanásban ott van. Ott, a természet örökös körforgásában, az évszakok forgatagában, a patak csobogásában, a fák ágai között süvítő szél zajában, az erdő morajában, az eső egyhangú dobpergésében, a lesdeszka nyikorgásában, minden csivitelésben, szarvasbőgésben, minden óvatos lépés neszében. Meg-megáll, de meg nem szűnik, soha.

Elég legyen, maradjatok már végre csendben! Nem hiszem el, hogy ilyen zajt kell csapni! – nézett haragosan a kedélyesen csicsergő, ágról ágra röpködő cinegékre.

Lassan leeresztette az idegesen, görcsösen megmarkolt távcsövet, hidegzuhanyként érték saját szavai. Azok a szavak, melyeket annyiszor vágott saját lányai fejéhez, amikor azok pajkosan, sikoltozva játszottak egymással. Mert a zaj, a sivalkodás zavarta, s nem tudott figyelni másra, valami nagyon fontosra.

De mi lehet fontosabb a gyermeki örömnél, a felszabadult játéknál? Mi lehet fontosabb a cinegék élettel teli dalánál? Mi fontosabb magánál az életnél? A „halaszthatatlan” levelek, betarthatatlan határidők, az anyagi javak szakadatlan hajszolása? Mivégre a pénz, a levél és a határidőtől való félelem, ha nincs kivel megosztani a hajlékot, a mindennapi kenyeret?

Tovaszállt a varázs, a vadászat izgalma. Fájdalommal, szégyennel telt szívvel, csendben nyakába vette puskáját. Nem számított már a riasztó suta hangja, a madárcsicsergés és ágak reccsenése. Hátrahagyva mindet, lehajtott fejjel, némán indult haza. Oda, ahol a szerető hitves meleg vacsorával, a huncut, pajkos lányok örömmel és soha el nem múló, feltétel nélküli, rajongó szeretettel várják. Mindig.

Vezetőkép forrása: Facebook/SEFAG – somogyi erdők

Hirdetés