Új szemlélettel az iskolaelhagyás kezelésére – György László, a Tanítsunk Magyarországért programról

Kevesen gondolnák, de a korai iskolaelhagyás problémája sok esetben oda vezethető vissza, hogy a fiatalok zárt közösségekből, kistelepülésekről érkeznek nagyobb városokba továbbtanulni, ahol nincs fogódzójuk a boldoguláshoz – erre keres megoldást a Tanítsunk Magyarországért program, amelynek mentoráltjai országszerte karolják fel és segítik a továbbtanulásban a fiatalokat. György László, a Tanítsunk Magyarországért Program koordinációjának ellátásáért felelős kormánybiztosa a Vasárnap.hu-nak adott interjúban beszélt arról, fontos a szemléletváltás, hogy a gyerekek ne a „hátrányos helyzetű”- címkével lépjenek az élet porondjára.

Egyáltalán honnan jött a Tanítsunk Magyarországért program ötlete? Hiszen minden településen elérhető, hozzáférhető az oktatás…

Onnan közelíteném meg a kérdést, kicsit filozofikusan, hogy bennünket, embereket az különböztet meg a többi élőlénytől, hogy az értelmi, érzelmi intelligenciák mellett van egy úgynevezett spirituális intelligenciánk, vagyis keressük a jó kérdéseket. Utána pedig az a vízió lelkesít bennünket, hogy a jól feltett kérdésre választ találjunk. Ha úgy tetszik, a Tanítsunk Magyarországért program is egy ilyen kérdésből indult, amellyel, mint valós kihívással, a Phd doktori kutatásaim során szembesültem: az iskolaelhagyás kérdésével. Csak, hogy érzékeltessem a problémát, vannak olyan települések, ahol a gyerekek szinte száz százaléka továbbtanul, de középfokon az 54 százalékuk korai iskolaelhagyóvá válik. Ehhez képest az országos átlag a korai iskolaelhagyók arányában a KSH statisztikái szerint 12 százalék. A kérdés tehát az volt, miért ilyen magas ez a szám egyes településeken, és hogyan lehet ezen változtatni. 

Köthető tipikus életkorhoz, amikor a gyerekek iskolaelhagyóvá válnak? 

Általánosságban 14 és 16 év között. Az általános vélekedés szerint – amelyet nem egyedüli okként tudtam elfogadni – a társadalom hajlamos szegregálni azokat, akik ilyen kis településekről érkeznek, és ez még csak nem is roma-kérdés, ugyanis általánosságban küzdenek beilleszkedési nehézségekkel a kistelepülések fiataljai. Hogy ez miért van így, arra az az egyik adekvát válasz, hogy ezek a fiatalok a középiskolába kerülésükig egészen egyszerűen nem hagyják el a településük határát.

A közösségváltás – kezdve akár a rendszeres utazással – , a településen túli tapasztalatok hiánya egy olyan megpróbáltatás a számukra, amelyet nem mindegyikük tud végül kezelni.

Ezért gondoltuk azt, hogy egyetemistákat készítünk fel arra egy egyetemi kurzus keretében – ez a Tanítsunk Magyarországért kurzus – , hogy hatodik osztálytól kezdődően iskolásokat tudjanak mentorálni, segíteni őket a későbbi beilleszkedésben, egyszerűen úgy, hogy megmutatják nekik a településen túli világ izgalmait. Nehéz elképzelni, de vannak olyan települések fél órára Miskolctól tömegközlekedéssel, amelyeket a gyerekek még sosem hagynak el. Sosem jártak Miskolcon sem, nemhogy tudnák, hogyan kell egy villamosra jegyet váltani, vagy eltalálni egy kollégiumba. Olyan élményeket szeretnénk nekik nyújtani, amik tapasztalattá érlelődnek és amelyekre az iskola- és közösségváltás során támaszkodni tudnak, amelyek erősítik a magabiztosságot, hogy egy új, idegen környezet is feltalálják magukat. 

Ha már Miskolc előkerült, feltételezném, hogy vannak olyan magyarországi régiók, ahol ez komolyabb problémát jelent. 

Meglepőnek tűnhet, de Pest környékén is nagyon sok olyan település van, ahol magas az úgynevezett hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű iskolaelhagyó. Örkény például ilyen, vagy Csobánka, Dány, Tura, amelyek egyáltalán nincsenek messze a fővárostól. 

Ez már csak azért is meglepő, mert az Internet elterjedésével, az online közösségi platformok megjelenésével szélesre tárult a világra nyíló ablak. 

Alapvetően az a tapasztalatunk, hogy oda kell menni személyesen ezekre a településekre és jelen kell lenni a mentoráltak életében és el kel vinni őket kirándulni a „rengetegbe”, a középiskolákba, egyetemekre, a cégekhez és moziba is. Természetesen fontos a közösségi média használata és az Internet adta lehetőségek fölfedezése,

de ez nem tudja helyettesíteni, kiváltani a mentorok munkáját és a valós, négydimenziós élményeket. 

Ezek szerint a mentorált gyerekek is rögtön megértik, hogy hasznosabb, ha egy segítő még ebben a modern korban is személyesen van jelen az életükben. 

Ezek a gyerekek elsősorban azt élik meg, hogy a mentoroknak van olyan tevékenységekre idejük, amelyekre a tanároknak, szülőknek nincs. Amikor arról beszélünk, hogy a gyerek hátrányos helyzetű vagy halmozottan hátrányos helyzetű, mert a szüleinek adott esetben nincsen munkája, nem megfelelő a lakhatása, nem megfelelőek a jövedelmi viszonyok, akkor van egy olyan „nagy testvér”, aki kézen fogja őket és megmutatja nekik azt, amit a szüleik nem tudnának, a pedagógusoknak pedig nem feladata. Egyébként nagyon igyekszem kerülni a hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű kifejezést, nem szeretem, hogyha a gyerekeket megcímkézik, mert ez egyfajta áldozati szerepet erősít. Gondoljon bele, hogy mit érez, ha azt mondom Önnek, hogy Ön hátrányos helyzetű? A korábbi megközelítéssel szemben a Tanítsunk Magyarországért program abban is különbözik a korábbi megközelítésektől, hogy nem a gyerekek áldozatiságára fókuszál, hanem arra, hogy ezek a gyerekek csak valamilyen élményben, tapasztalatban hiányt szenvednek, amelyek a tanulmányokban való továbblépéshez szükségesek. 

A közmunka program is valami hasonlóról szólt, hogy a korábbi programoktól eltérően, amelyek berögzítették a társadalom egyes tagjait a maguk problémáiba, ott épp a munkaerőpiacra való továbblépést igyekeztek elősegíteni.  

Való igaz, hogy 2010 előtt erős volt a társadalomtudományos konszenzus abban, hogy az ezeken a településeken élők hátrányos helyzete abból adódik, hogy ők áldozatok, áldozatai egy struktúrának, és adott esetben egy viselkedésformának a többség részéről. Az én kutatásaim arra világítottak rá, hogy ez nem feltétlenül van így. Lehet, hogy ez is szerepet játszik, de ha erre fókuszálunk, akkor biztos, hogy az áldozatiság sajnálatába süllyedünk. A kérdésben említett közfoglalkoztatás abban segített, hogy az emberek visszanyerték az önbecsülésüket, hogy képesek a saját munkájuk által a családjuk eltartására. Ez az út a középosztályosodás irányába. Vidéki polgármester barátaim arról számolnak be, hogy munkaidő végeztével közlekedési dugó van a kisvárosukban és a falu végén, ahol semmi nem volt, most egy-két autó áll a ház előtt. Az ott élő emberek dolgozni járnak, a gyerekeik pedig iskolába. 

Az is persze fontos, hogy az ilyen zárt közösségek sokszor azt tapasztalták a programok megalkotóitól, hogy kívülről mondanak véleményt az életükről, miközben nem akarnak belehelyezkedni a mindennapjaikba. 

A kurzus keretében nagyon alapos felkészítést kapnak a mentorok arról, hogy meddig terjed a feladatuk. De a képzés nagyban épít az egyetemisták egyéniségére is, vagyis arra, hogy ők hogyan állnak bele a segítő munkába. A legfontosabb a természetesség, és hogy ne legyen erőltetett a segítségük. Több mentor számolt már be arról, hogy amikor meglátta őket a mentoráltjuk az iskola udvarán, elkezdett a másik irányba szaladni. Sőt, volt, aki a kerítést is átugrotta. El kellett telnie három alkalomnak, amikor már a mentora felé szaladt az általános iskolás, hogy megölelje.

Ki kell vívni ezeknek a gyerekek szeretetét, elismerését, barátságát, és a mentoraink szinte egytől egyig képesek erre.

A programunkon nem véletlenül finomítunk folyamatosan, például azon, hogy sokan úgy értelmezték a mentorok közül, hogy ők egyfajta felkészítő tanárok. Arra kellett ösztönöznünk a programban résztvevőket, hogy minél nagyobb arányban utazzanak, vigyék el a gyerekeket a közeli városba, szakképzési centrumokba, vállalatlátogatásokra. Jelenleg 70 vállalati partnerünk van, ahol szívesen fogadják a mentoráltjainkat. Ki kell emelnem a Logsol Kft-t Szabadbattyánban, akik azt is felajánlották, hogy „ottalvós” táborokat szerveznek. Az egyetemisták kapnak ösztöndíjat, és kapnak költőpénzt is, amit a gyerekekre, a mentoráltjaikra fordíthatnak. 

Tehát vehetnek nekik egy fagyit.

Meghívhatják őket egy fagyira, ingyen utazhatnak országszerte a 14 évnél idősebbek is. A mentoroknak arra kell fókuszálniuk, hogy felmérjék azt, miben tehetségesek a gyerekek, és abban mutassanak nekik irányt. 

Kiből lesz a jó mentor? Azt gondolnám, hogy különösen az érzékeny lelkű bölcsészek jelentkeznek. 

Nagyon érdekes, hogy minden területről érkeznek mentorok. Nagyon sok közöttük jogász, közgazdász, mérnök vagy orvostanhallgató. Kicsit fájlaltam is, ha szabad ilyet mondanom, hogy a tanár szakosok és a pedagógusok alul vannak reprezentálva a programban. A minisztérium most úgy döntött, hogy a kötelező tanári gyakorlatot ki is egészíti egy olyan elemmel, hogy a tanár szakos hallgatóknak ki kell magukat próbálniuk hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű környezetben is. 

Hány mentor dolgozik jelenleg a programban?

Most közel 700 mentorunk van, akik több mint 3000 általános iskolással foglalkoznak, és nagy növekedést várunk a következő években is. Fontos megjegyezni, hogy jellemzően a mentorok is ilyen kistelepülésekről származnak. Van olyan mentorunk, aki persze még mindig fiatal egyetemistának számít, de a megszokottnál négy évvel később kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Ő mondta,

hogyha neki lett volna egy mentora, amikor általános iskolás volt, akkor előbb ment volna egyetemre, mert meglett volna a hite és a bátorsága, hogy bevállalja. 

Hol láthatóak már a program eredményei? 

Két területen is már kézzelfogható eredményeket értünk el. Az egyik, hogy szignifikánsan többen tanulnak tovább azokból az iskolákból, ahol a Tanítsunk Magyarországért program mentorai jelen vannak. Az arány két százalékponttal magasabb, 96 helyett 98 százalék. A másik fontos különbség az a középfokú továbbtanulás illeszkedése. 8-10 százalékponttal kevesebben mennek kisegítő és műhelyiskolába, és többen szakképzésbe. Tehát a saját tehetségük mentén tanulnak tovább. Meglepő volt az is, hogy kevesebben mennek gimnáziumba és többen szakgimnáziumba és technikumba. Azaz sokkal inkább olyan helyre, ahol ugyanúgy megvan a lehetőségük, hogy érettségit szerezzenek, de biztos, hogy fognak szerezni egy szakmát is, amivel aztán a jég hátán is meg tudnak élni. 

A mentoráltaktól milyenek a visszajelzések? 

Abszolút látni lehet a gyerekeken a hálát, az örömöt és nem csak azért, mert eljuthattak érdekes helyekre. Az átszellemültségük az igazi jutalom, hogy látszik rajtuk, anélkül is, hogy mondanák, hogy jólérzik magukat. És a mentoráltak és a mentorok között a középiskolai évek alatt és sokszor azután is megmarad a kapcsolat. 

A települések is formálódnak a mentorprogramon keresztül? 

Úgy látom, hogy igen, de ez egy hosszú folyamat. Vannak most már ebbe az irányba mutató jelek, tehát ahol mondjuk fenntartásokkal fogadták a szülők a programot, most már ott tartunk, hogy a szülő kéri, hogy az a mentor, aki a nagyobbik gyereket mentorálta, a kisebbet is vegye a szárnyai alá. Meghívják a mentorokat a települési programokra, ballagásra.

Mondhatni már-már el is várják a mentorok jelenlétét. Ezek nemcsak jó élmény, de komoly elismerés is. 

Vezetőkép: Tanítsunk magyarországért/Facebook