Háború előtti korszakba lépett Európa – ezt mondta a napokban a lengyel miniszterelnök. És nem, sajnos ez nem egy korabeli, 1939-es cikk kezdete, hanem 2024 tavaszának történése.
Donald Tusk azután beszélt erről, hogy egy Ukrajnába célzott orosz rakéta megsértette a lengyel légteret. A kormányfő ezután látta indokoltnak, hogy elmondja, Európának tovább kellene növelnie a védelmi kiadását, mert a háború már nem egy múltban létező fogalom, hanem a valóság, amely több, mint 2 éve kezdődött. Hozzátette azt is, hogy a második világháború óta a legkritikusabb időszakot éljük és
mentálisan hozzá kell szoknunk a háború előtti korszak eljöveteléhez.
Addig teljes mértékben egyet lehet érteni Donald Tuskkal, hogy Európának növelnie kell a védelmi kiadásait. Ugyanis csak az tudja magát megvédeni, aki erős, akit az ellenfél nem mer megtámadni. Ráadásul a NATO-tag európai országoknak van is mit törleszteniük, az elmúlt évtizedekben ugyanis az amerikai védőernyő biztonságában alig költöttek a saját védelmükre. Az elmúlt időszak ugyanakkor meghozta azt a felismerést, hogy Amerika csak akkor védi meg Európát, ha az öreg kontinens maga is tesz ennek érdekében. Nem véletlen, hogy az európai NATO-tagok többsége célként tűzte ki, hogy védelmi kiadásai elérjék a GDP-jük 2%-át.
hirdetésMagyarország ezt egyébként már jópár évvel korábban, 2016-ban felismerte, így a Zrínyi 2026 programnak köszönhetően sok lépéssel a többi szövetséges előtt jár. Ez az előny pedig aranyat ér most.
Jelenleg ugyanis Európában nincs akkora kapacitás, amely kiszolgálná az országok fegyverkezési igényeit. Éppen ezért számít most sokat, hogy a magyar megrendelések zöme már évekkel ezelőtt befutott a gyártókhoz, így hazánk jóval előtt jut a modern harci eszközökhöz, mint a többi NATO ország. Persze azon a tényen ez nem változtat, hogy az európai hadiipar komoly kapacitáshiánnyal küzd. Jól mutatja ezt már csak az is, hogy Brüsszel az Ukrajnának korábban megígért 155 mm-es lőszereket sem tudja leszállítani, mert üresek a raktárak. Ez pedig két dolgot jelent.
Egyrészt azt, hogy Európa ismét Amerikára van utalva. Hiába van ugyanis védelemre szánt pénze, ha nincs meg az a kapacitás, amely a megrendelések teljesítéséhez kell. Így az igények egy részét amerikai vállalatok termékei elégítik majd ki. Mert ugyan van törekvés egy önálló európai hadiipar kiépítésére, ez sokkal több időt vesz igénybe annál, mint amilyen gyorsan ezekre a fegyverekre az országoknak szüksége lenne.
Másrészt az európai kapacitáshiány azt is jelenti, hogy a nyugat-európai vezetőknek sokkal óvatosabban kellene fogalmazniuk, amikor a háborúról beszélnek.
Hallgatva és olvasva Macron francia elnököt, Tusk lengyel miniszterelnököt, vagy épp a balti országok egyes vezetőit, az embernek az az érzése támad, mintha máris hadviselő felek lennének. Nagy szerencse, hogy ez nincs így, hiszen egyelőre nem nagyon lenne mivel harcolni. Az a helyzet ugyanis, hogy az európai országok haderejei egyelőre túl gyengék ahhoz, hogy felvegyék a harcot Oroszországgal. Moszkvának ennek ellenére esze ágában sincs NATO országokat megtámadni, mert az amerikai csapatok ellen esélye sem lenne. Nem érdemes ugyanakkor a fent említett nyilatkozatokkal a medve bajszát húzogatni. A szavak ugyanis könnyen önbeteljesítővé válhatnak és nem tudjuk, melyik az a pont, mi az a lépés, mondat, amelyet Putyin és köre a háborúba való beavatkozásként értékel.
Egy esetleges fegyveres konfliktusba pedig Európa mind gazdaságilag, mind politikailag, mind demográfiailag beleroppanna.
Ez mindenképpen el kell kerülni. Több higgadtságra, békéről szóló nyilatkozatra és kompromisszumkészségre van tehát szükség az európai vezetők részéről. A júniusi Európai Parlamenti választásoknak pedig éppen ez a legnagyobb tétje. Hogy a brüsszeli vezetők milyen irányba fordítják a kontinens és az Európai Unió sorsát.
