Molnár Miklós atya: Az elrekesztett ember
A bűnös ember elrekesztett ember is. Kizárja magát abból a keringésből, melynek Isten a középpontja, szíve, de beletartozik minden ember is, sőt a teremtett világ is. Jézus ezt írja le a szőlőtő és szőlővessző példázatával (vö.: Jn 15). Amikor Isten meghív a bűnbánatra, egyben vissza is kapcsol ebbe a közösségbe.
A kirekesztettség érzése ma is nagyon fájó, még ha éppen csak a virtuális térben éljük is meg, hát még, ha a fizikaiban. Az elmúlt évezredekben a száműzetés, kiközösítés, kizárások hasonló módon érintették az embereket. Mégis, a bűnnel mi magunk is előidézhetjük ezt az állapotot. Mit okoz ez a gyakorlatban? Elsősorban a kegyelmi hatások megszűnését. Jézus ezt az állapotot úgy írja le, hogy „nem lesz élet bennetek” (Jn 6,53), vagy, hogy „nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Mind a kettő az élet lényegét érinti. Hiszen, aki bűnt követ el, az is létezik, de nem igazán élet ez, mert a bűn a vegetációhoz hasonló állapotba viszi az embert. Hasonlóan, nyilván Krisztustól elszakadva is aktívkodhatunk, tehetünk jó dolgokat, de a cselekedeteink meddőek lesznek a szó teljesebb értelmében, vagyis mulandóak lesznek, nem hordozzák magukban az örökélet csíráját. Vagyis, amikor a kegyelmi élet megszűnik bennünk, cselekedeteink az elmúlás szagát viselik magukon és hiábavalóságként jelennek meg.
A másik hatása ennek, hogy az igazi mély közösséget veszítjük el. Szavaink, cselekedeteink már nem hitelesen beszélnek Istenről, hiszen tulajdonképpen megtagadtuk a Vele való kapcsolatot. Beszélhetek újpestiként az FTC sikereiről, működéséről stb., de mindig kívülállóként fogok róluk nyilatkozni. Mint egy külső szemlélő sok mindent elmondhatok majd az Isten világáról, de a belső dinamikájából keveset értek majd meg. A pályaszélről kiabálok csak be. A tapasztalat azt mutatja, hogy a világ fiai igen keveset értenek meg a világosság fiainak életéből. Egészen másként élik meg az Egyház működését, szerepét, céljait, motivációit. Gyakran csak a botrányokat, a vélt, vagy valós hibákat, a rágalmakat fogják ismerni, ami éppen olyan messze van a teljes valóságtól, mint a barokk kor a visszafogottságtól.
Persze, a kirekesztettség állapota a bűnbánattal megszüntethető. Sőt, amennyiben szinte létformánkká válik a bűnbánat, vagyis a botladozásaink közepette is mindig elismerjük a felelősségünket és igyekszünk szabadulni a vétkeinktől, igazában fenntartjuk majd a közösséget Istennel. Éppen ez mutat rá az alázat ilyen értelemben vett fontosságára, hiszen ez azt is jelenti, hogy nem vagyunk idegenek sem Istentől, sem a bűnös emberektől. Közösséget alkotunk, s ha tetszik, mi kötjük össze ezt a két valóságot. Testünkben hordozva mind a bűnös esendőséget, mind az isteni teljes életet. Az alázat a közösségünk felvállalása, megvallása.
Amikor valaki így, küzdve, fel-felállva a keresztúton éli meg a saját bűneivel való kapcsolatát, igazán keresztény lesz. Krisztusi ember, mert Jézus maga is felvállalta ezt a híd szerepet a bűnös ember és Isten között. Aki megveti a bűnös embert, vagy nem ítéli el a bűnt magát, valahol ezzel a messiási küldetéssel tagadja meg a kapcsolatát. A nagyböjt időszaka alázatra is tanít, melyet Jézus a megtestesülés és a megváltás művében tárt fel előttünk a legteljesebb értelemben. Alázattal és bűnbánattal élve, igazán lesz közünk mind az isteni, mind az evilági valóságokhoz. Vagyis a nagyböjt egyik lehetséges gyümölcse, hogy újra közösségben leszünk a teremtett világgal és annak Alkotójával.
A nem teista emberek a világgal való közösség, egység megélését már spirituális élménynek írják le. Holott, mennyivel mélyebb és gazdagabb lenne ez a közösség, ha az Istent is, Aki mindennel összeköt minket, belevennék ebbe a világképbe! Ha már ez a mulandó kapcsolat ilyen felüdítő tud lenni az ember számára, gondoljuk meg, mennyivel élménytelibb, amikor egészében látjuk és éljük meg a valóságot! A böjt napjait használjuk ki a közösség és egység helyreállítására!
Molnár Miklós atya
Címlapkép forrása: Freepik
