Molnár Miklós atya: Katolikus buborék
Néhányan, akik keresztény családban nőnek fel és katolikus iskolákba járnak, miközben egy plébánia közösségébe kapcsolódva találnak barátokat, egyetemre menve, vagy máshogy kilépve ebből a közegből megtapasztalják, hogy egy véleménybuborékban nőttek fel. Ilyenkor gyakorta úgy élik meg, mintha valami el lett volna rejtve a szemük elől. Talán még átverve is érzik magukat. Sőt, el is fordulhatnak ettől az értékrendtől. Mi a helyzet a véleménybuborékokkal?
Először is általánosságban mondanám, hogy jellemzően szeretjük a véleménybuborékjainkat. Minden érintett a maga szája íze szerint szokta formálni a sajátját. Vannak ateista buborékok is, vagy liberális/kozervatív buborékok is, de sok más, ennél jóval apróbb véleménynek is megvannak a maga buborékjai. A jelenség érthető, hiszen az értékrendünk alapjait állandóan megkérdőjelezni, vagy vitába vinni fárasztó és lássuk be, általában felesleges is. Az ilyen buborékok azért is jók, mert bizonyos kérdésekben a stabilitás érzetét kelthetik. Így ráérünk aktuálisabb, a mindennapokat érintő kérdésekkel foglalkozni. Azt hiszem, az igazi gond azzal van, ha megfelelő pillanatokban ezekkel kizárunk információkat, amiket nem szeretnénk meghallani (pl. hogy léteznek bizonyított csodák is, ami felveti a kérdést, vajon biztosan csak ez a világ létezik?), így tulajdonképpen a fejlődéstől vágjuk el magunkat. Illetve, amikor valakivel szemben fallá válik ez a bázis, így tulajdonképpen a szeretetnek, vagy irgalomnak a gátja lesz (mert pl. a saját gyermekem küzdelméről nem veszek általa tudomást). Buborékjaink ezen a ponton már nem a biztonságunkat, a mindennapokkal való foglalkozásunkat segítik, hanem elrekesztenek a valóságtól, a kapcsolatainktól.
De akkor most foglalkozzunk a katolikus buborékokkal kiemelten is! Kezdjük onnan, hogy ezeket szeretjük a gyermekeink köré is felhúzni, amit néhányan gonoszságként állítanak be. De vajon tényleg rossz ez? A gyermekeket mesékkel szoktuk eleinte tanítani. Ezek fekete-fehér módon mutatják be a világot, mivel még nem fejlett a kicsik erkölcsi érzéke, így viszont számukra is nyilvánvalóvá válnak különbségek az objektív jó és rossz között. A Szentírás a messisáról mondja: „Vaj és méz lesz a tápláléka, míg meg nem tanulja elvetni, ami gonosz, és a jót választani.” (Iz 7,15) Ez az attitűd jellemző a gyermeknevelésre, hiszen a cél az, hogy megtanulja megkülönböztetni a jót a rossztól. Ez a morális érzékenység egyik alapja. Életünk kezdetén ez a buborék, ami jóesetben körül vesz minket.
Később is fontos szerepe van annak, hogy amit helyesnek látunk, azt átadjuk a gyermekeinknek. Nagyon kifordult logika az, hogy „majd 18 évesen eldönti a vallását az ifjú, addig nem neveljük semmire”, hiszen a vallásunk vagy igaz és akkor az életünk része kell hogy legyen, vagy csak üres szokás és akkor amúgy sincs értelme. Nem baj, sőt a gyermeket segíti, ha megismerheti a hitet, amit a szülei is magukénak tudnak! Nincs gond, mert ha nem tetszik neki, úgyis fellázad majd ellene. Ebben az életszakaszban a keresztény buborék két célt is szolgálhat: a hit tartalommal való feltöltését, melyben egyre mélyebben megismerheti annak tanítását, valamint a biztonságot, amit elsősorban a jó társaság által, másodszor a megtévesztő ideológiák ellen nyújt védelmet. Ne felejtsük el, hogy a felnőttek világában számos olyan eszme van, amely rafináltan ejti tőrbe az embert, így a kifejletlen fiatalok számára veszélyes csapda lehet (vö.: reklámok pszichológiája). Gyakran gondolok arra, hogy a liberalizmus és konzervativizmus közti vitában van egy egyenlőtlenség, mint amikor egy „rossz” nagyszülő cukorkákkal édesgeti magához az unokáját a szülők tiltása ellenére. Melyik gyermek ne kacsintana össze cinkosan a nagymamával, aki édességgel tömi, hogy a „szigorú” szülőkkel szemben legyen egy titkuk? A liberalizmus is ilyen cukorkákkal „mérgezi” az emberek agyát, mielőtt még meg tudnák érteni, hogy milyen ravaszul lehet vonzó a legmérgezőbb gonosz az életünkben. Akinek nem világos mikre gondolok, érdemes megfontolni a kisgyermekek pornófogyasztásának példáját, mely egyre fiatalabbakat érint és még azelőtt teszi függővé a gyermeket, hogy igazán kifejlődne a szexualitása, vagy a megfelelő viszonyulása a másik nem felé. Ez pedig csak egy példa a számtalan közül. Aránytalan ez a küzdelem, és nem a jónak kedvez.
Felnőve azonban már igény lenne rá, hogy éretten és árnyaltan szemléljük az élet kérdéseit. Ekkor a buborék nem tudatos használata már veszélyes. Ahogy korábban említettem, fallá és akadállyá válhat az emberekkel való kapcsolatunkban és a fejlődésünkben. Persze, józanul és keretek közé szorítva segítheti az életünket. Csak ne tegyen vakká!
Hol van akkor a probléma és mit tehetünk ellene? Nem szeretnék úgy tenni, mintha ez a folyamat mindenestül veszélytelen lenne és ne lennének buktatói! A véleménybuborékok elszigetelhetnek az árnyalt gondolatoktól, ami veszélyes lehet a jellemfejlődésre is és az árnyalt gondolkodásra is. Nem csoda, hogy olykor robbanással érnek véget, amikor kipukkad a lufi. Mit tehetünk ellene, hogy ne üres ballon legyen? Ehhez egyénekre figyelve kell lépéseket tenni. Az egyik segítő szempont, hogy amikor a gyermekem kérdésekkel áll elő – amik minél idősebb, vélhetően annál érzékenyebb választ igényelnek – merjek vele együtt gondolkodni a témáról. Nem kell mindig kész válaszokat adnom, hanem tanítsam meg gondolkodni. Ez párbeszédben működik csak, melyben fontos és megbecsült elem a gyermek véleménye. Vegyem komolyan és tiszteljem meg a kérdését, a problémáját. Időnként kifejezetten jót tesz, ha már tudok valamit mutatni a „másik oldalról”. Budán szolgáltam káplánként és egy apuka mesélte, hogy ő a gyermekeit mind levitte a hajléktalanszálóra ételt osztani, hogy ismerjék meg azt a világot is, ne csak a jólétet. Persze nem jó, ha minden „világról” saját élményt szereznek, de arra törekedni kell, hogy a másik oldal szemléletét is valamelyest megismerhessék és megérthessék. Ehhez elengedhetetlen, hogy a felnőtt is árnyaltan gondolkodjon. Ha nem érti, hogy „a mások” miért élik meg jónak az ő véleménybuborékjukat, akkor képtelen lesz ezt felmutatni a gyermeknek. Érdemes arra nevelni a gyermekeinket, hogy merjenek szembenézni a kérdésekkel és válaszokat kutatni, igazságot keresni! Ezekkel a dolgokkal nyitogatjuk a buborékot, hogy az ne fogsággá, hanem a szabadság biztonságos elsajátításának színterévé váljon számukra!
Az ökumenikus imahét végéhez érünk, az egységért imádkoztunk. Nem az a dolgunk, hogy most vitassuk meg, kinek van igaza. Az volt a dolgunk, hogy a véleménybuborékjainkat kinyissuk és meghalljuk a másik ember hangját, megértsük a szívét. Azért imádkoztunk, hogy a keresztények közti széthúzás gyökerét, a bűnt és a makacsságot, vakságot gyógyítsa bennünk Isten. Mert e nélkül csak a magunk igazával dobálnánk a másikat, de semmit nem értenénk meg testvéreink szívéből. Nagy példa Szent Pál apostol, akinek a megtérését csütörtökön ünnepeltük! Ő szentül megvolt győződve, hogy az igaz ügyért harcolva üldözi a keresztényeket. Sőt, az Írásokból is tudta az elméletét igazolni! Szüksége volt a Krisztussal való találkozásra, hogy a szeméről lehulljon az a hályog, s így elengedje a rögeszméit. Milyen hálás volt azért, egy életen át, hogy Jézus szembesítette őt a bűnével, hogy felébresztette! Ne féljünk mi sem attól, hogy Isten belépjen az életünkbe, kijózanítva és felébresztve bennünket, szembesítsen a bűnünkkel; legyen ez a szeretetlenség a másik felekezetekhez tartozókkal szemben, vagy bármi más. Hagyjuk, hogy ő vezessen minket! Ő meggyógyít és nem engedi azt sem, hogy az igazságon csorba essen. A szeretet útján át is az igazságot szolgáljuk majd, ha kilépünk a szekértáborokból és merünk érzékenyek lenni arra az értékre, melyet másként gondolkodó testvéreink védeni igyekeznek. Talán mi is rátalálunk egy Ananiásra, akinek kezei által Isten végre látókká tesz minket!
Címlapkép forrása: Freepik
