Ungváry Zsolt: Vesszük a kalapunkat; ez már a második!

Magyarországon a futball mindig közügy volt. Vagyis politika. A hetvenes években még a világ élvonalába tartoztunk, az Újpesti Dózsa BEK-elődöntőt játszott, a Fradi KEK-döntőt, és két (1970, 1974) kihagyott vb után – ami maga volt a felfoghatatlan tragédia – 1978-ban, majd utána még kétszer kijutottunk a világbajnokságra.

A közvélemény azonban nem volt elájulva a focistáktól. Az Aranycsapattal vagy a – maga korában egyébként sokat bírált – aranylabdás Albert Flóriánnal és társaival összevetve a sportállások kamu amatőrizmusába rejtett álprofi labdarúgó akkoriban inkább volt a humoristák céltáblája, mintsem dicsőséges példakép.

Végh Antal nagysikerű könyve – „Miért beteg a magyar futball?” – 1974-ben jelent meg, hatalmas példányszámban elfogyott, és emlékszem kisfiúként magam is futballrajongóként hallgattam, hogy a betegségemben meglátogató (akkoriban ez teljesen általánosnak számított) gyermekorvosunk a szüleimnek meséli, miket írt Végh a kutyaütő focistákról. 1978-ban is óriási csalódás volt, hogy Argentínában már a csoportkörben pont nélkül kiestünk. Igaz, a későbbi győztes házigazda alig gyűrt le minket (csak komoly bírói csalással és két legjobb játékosunk kiállításával), rajtuk kívül pedig a végül negyedik olaszok és azok a franciák vertek meg, akik később többek között Európa-bajnokok lettek. Az akkori kudarc egyik okának azt tartották, hogy a mundial előtt Londonban barátságos meccsen súlyos vereséget szenvedő csapatunkból néhány újpesti játékos felesége helyi áruházakból mindenféle ruhákat tulajdonított el, ami rém kellemetlen volt és aláásta az egységet is.

A vb utáni Fradi-Dózsán a zöld-fehér szurkolók (a válogatottban elvileg közös célokért hajtó) dózsásoknak azt skandálták: „Ne menjetek Londonba, lopjatok a Corvinba’!”

1980 őszén a Vasas az UEFA-kupában hazai pályán kettő nullra kikapott a portugál (tehát nem andorrai, feröeri vagy vatikáni) Boavistától, a szurkolók kórusban olyanokat kiabáltak, mint „Ide többet nem jövünk!”, „Dolgozzatok!”, vagy a gólszerző vendég csatár nevét skandálták („Julio!”)
1985-ben az utolsó meccset már úgy játszottuk, hogy biztos résztvevők vagyunk Mexikóban, az ünneplésre megtelő Népstadion közönsége mégis kifütyülte a hollandoktól egy nullás vereséget szenvedő csapatunkat. (Nem mellesleg ez a holland csapat 3 évvel később Európa-bajnok lett, Budapesten olyanok játszottak ellenünk, mint Rijkaard, Van Basten, Kieft, Ronald Koeman.)
Ezek után jött Mexikó, a szovjetek elleni 0-6, a kiesés és Végh Antal újabb könyve a Gyógyít6atlan.
Aztán pedig harminc év böjt, amikor az ember legyintett, ha válogatott meccsről hallott, és sem magán- sem baráti-, sem hivatalos szinten nem kedvelték a focistákat.

Az elmúlt hét-nyolc év (és különösen a Rossi-korszak) sikereinek és a csapatot övező túláradó szeretetnek és vitathatatlan népszerűségnek a tükrében különösen érdekes, hogyan lettek közellenségből bálványokká a focisták. És itt az eredmények önmagukban nem is nyújtanak elegendő magyarázatot, hiszen láttuk, hogy negyven-ötven évvel ezelőtt ennél komolyabb sikerek sem generáltak akkora rajongást, mint amit most tapasztalhatunk.

Érdekes hozadéka, és a siker sajátságos értékmérője az is, ahogyan korábbi kívülállók válnak bennfentesekké, és családanyák beszélgetnek egymás között szakértően, hányadik kalapba is kerülünk a sorsoláskor. Ez ugyanis megint egy viszonylag objektív, de legalábbis matematikai besorolás. Egy csapatot, egy nemzetet helyeznek hivatalosan magasabb polcra. Már nem az utolsók, a leggyengébbek vagy a lesajnáltak közé tartozunk, hanem – az elsőről ugyan lecsúszva – a második kalapba kerültünk. Legalábbis magyarul így mondjuk, mifelénk ugyanis a neveket a sorsoláskor kalapból húzták, gondoljunk csak a Pál utcai fiúkra, amikor Barabás és Kolnay ölre mennek, kié a tisztább kalap, hogy a szavazócédulákat összegyűjthessék benne. (Ha jól emlékszem, végül persze a gigerli Csele fejfedője lesz a befutó.) Angolul egyébként pot, tehát edény (fazék?) – ők ilyesmiből húztak –, olaszul viszont fascia vagyis sáv, ami a besorolásra utal, nem pedig arra, miből szedik elő a papirosokat.

Nagy igazsága ennek a kalap-rendszernek, hogy a pillanatnyi erőt veszi figyelembe, nem valami régen szerzett jogokat vagy katonai-politikai súlyt. Lehet javítani, visszaesni, a már-már öröknek hitt lesajnáltak, vesztesek, „futottak még” kategóriából felküzdöttük magunkat tehetséggel, akarattal, szerencsével. Példát mutat az élet nagy játékának, a történelemnek, ahol sokáig első kalaposok voltunk, majd egyre hátrébb csúsztunk; mostanra azonban ott is visszaküszködtük magunkat a második kalap környékére.

Ugyancsak érdekes sajátossága a sorsolásnak, hogy akikkel közös kalapba kerültünk (tehát hasonló erőt képviselünk, egyfajta sorsközösségként), éppen azok nem lehetnek az ellenfeleink, mert csak felülről és alulról érkezhetnek a vetélytársak. Így például a románokkal a csoportküzdelmek során biztosan nem mérkőzünk meg, ki-ki döntse el, jó-e ez vagy sem. (Amekkora örömet és elégtételt szerezhetne egy győzelem, éppen annyira letaglózó, bosszantó és megalázó volna tőlük kikapni.)

A legpikánsabb ellenfelek a szövetségi kapitányunk miatt kétségtelenül az olaszok lennének. Rossi ugyan azt nyilatkozta, azért szeretné megúszni Itáliát, mert legutóbb kétszer is kikaptunk tőlük, de én inkább azt gondolom, furcsa lélekhasadás volna neki, hogy adott pillanatban a munkaadója vagy a hazája mellé álljon. És bár közöttünk (és itt nem a focira gondolok) vannak olyanok, akik simán a hazájuk vesztén dolgoznak, ha azok, akik a pénzüket folyósítják ezt várják el tőlük, Rossinak nagyon nem kívánom, hogy választania kelljen.

Vagy csak majd a döntőben.

A címlapképen a magyar játékosok ünneplik gyõzelmüket a labdarúgó Európa-bajnoki selejtezõk hetedik fordulójában, a G csoportban játszott Magyarország – Szerbia mérkőzés végén a Puskás Arénában 2023. október 14-én. A magyar válogatott 2-1-re gyõzött. MTI/Kovács Tamás