A migrációnak köszönhetően, az egyre nagyobb számban megjelenő eltérő kulturális-, etnikai- és vallási hátterű emberek térnyerésével olyan fogalmakkal ismerkedhetnek az eddig ettől védett nyugati államok, mint lakosságcsere, területvesztés, nemzethalál. Eddig fel sem merült bennük, hogy a népességük elfogyhat, beolvadhat, az országuk mások kezére juthat. Mi azonban ismerjük ezt, van vészcsengő a fejünkben, kifejlődött erre az immunrendszerünk. Ezért is látjuk másként a fenyegető jövőt.

A lehetőségek a következők: vagy legyőzzük az iszlámot – de erre láthatóan sem szándék, sem erő nincsen – vagy az iszlám győz le minket. A trend inkább erre mutat, és az önfeladó Nyugat erre még rá is játszik. Nem akar fehér, keresztény, európai világot, odadobná a kulturális-civilizációs örökségét.

Ha nincs a túlélésre más esély, akkor marad a harmadik út, a kiegyezés?

Egy népnek, államnak legyen terve, forgatókönyve minden eshetőségre; a rendszerváltáskor például nem volt a határmódosításokra, a titkosszolgálatok nem foglalkoztak vele. Nem az a baj, hogy nem történt meg a határrevízió (persze ez is baj), hanem hogy elképzelések sem voltak rá. Pedig történelmi alkalom adódott: délszláv háború, Csehszlovákia szétesése és Szlovákia megalakulása, amivel nekünk semmilyen szerződésünk nem volt, ellenben a déli sávban tömbmagyar területek voltak; a Szovjetunió megszűnése, és a legendák Kárpátalja esetleges visszaszolgáltatásáról…

Az alábbi cikk egy gondolatkísérlet. Az európai tendenciák láttán kétségbeeső, és kibúvókat kereső magyar ember aggodalmaiból született. Mivel az írás elején említett dilemmának egyszerűen nincs megoldása, bizonytalan kacsintás a harmadik felé. Hátha valaki tud egy negyediket?

hirdetés

Az iszlámmal való kiegyezés sokak szerint lehetetlen, mert az iszlám csak a behódolást vagy a megsemmisítést ismeri. Csakhogy mostanra nyilvánvalóvá lett, hogy a nyugati globalista liberálisokkal sem lehet megegyezni, mert csak a feltétlen megadást fogadják el, és az látszik, hogy ők is meg akarnak bennünket semmisíteni. Szép érv a muszlim térhódítással szemben a keresztény Európára hivatkozni, de Európa már nem keresztény. Nem is akar az lenni. Egyre inkább, és egyre agresszívebben nem akar. Melyik a rosszabb: az ateista, nihilista, az ember biológiai lényegét is tagadó, szellemi-erkölcsi-politikai vákuum, vagy a helyébe özönlő istenhívő, konzervatív iszlám?

Nekünk személyes tapasztalatunk a mohamedánokkal három évszázada nem nagyon volt. (Előtte kétszáz évig kijutott belőle bőven…) Az elmúlt évtizedekben – elsősorban a nyugat-európai merényletekre támaszkodva – kialakult a terrorista, embertelen, kegyetlen muzulmánok képe. Az ateista-liberális Európa azonban sokkal több embert (sokkal több fehér embert) gyilkol halomra, mint az iszlám fundamentalisták. Egy Bataclan, Nizza vagy Manchester áldozatainak száma meg sem közelíti a napi abortuszokét. Mindkettőben európai fehérek halnak meg, de míg az egyiknek ellenséges érzületű elkövetői vannak, és mélyen elítéljük őket ezért, a másikat magunkkal szemben követjük el, és még örülünk is neki.

A képet az is árnyalhatja, hogy a XXI. század legdurvább terroristái között két európai fehéret is találunk: Breivik akciója 77, a német öngyilkos merénylőé, a gépét az Alpoknak nekivezető Andreas Lubitzé pedig 150 áldozatot követelt. (A Bataclanban 137-en, a manchesteri koncerten 22-en haltak meg.) Az EU aktívan közreműködik abban is, hogy két európai, fehér, keresztény ország katonái irtják egymást és részben a polgári lakosságot is.

Eddig egyértelmű volt a helyzet, mert sokkal több közös pontunk volt Európával, a Nyugattal, mint az iszlámmal. Olvasgatva a nyugati sajtót, elnézve politikusaik teljesítményét, véleményét és a hozzánk való viszonyukat, már nem is annyira tiszta a kép.

„150 év alatt sem váltunk törökké…”, üzentük a szovjeteknek a nyolcvanas években, és csakugyan. De a szerbek, görögök, bolgárok a rájuk hosszabban mért, 4-500 éves oszmán uralom alatt sem tűntek el. Még keresztény vallásukat sem veszítették el; a liberalizmus elmúlt harminc éve több veszteséget okozott a kereszténységnek az egykori hódoltsági területeken, mint a törökök. Számunkra a 150 esztendő legsúlyosabb büntetése a kárpát-medencei etnikai arányok megváltozása volt. Ez azonban nem a török megszállás eredménye, hiszen a szerbek, románok szaporodtak, sőt tőlünk birtokoltak el országrészeket. A pusztítás oka az volt, hogy Magyarország a frontvonalban, két birodalom ütközőpontján létezett. A nemzetiségi viszonyok igazán a 15 éves háború nyomán torzultak el a mi kárunkra.

Még a szovjet megszállás sem hozott etnikai megsemmisülést, sőt 1980-ig gyarapodott a lakosság. A vége felé persze már megindult a fogyás, de ez a szovjet uralom alá nem került Európában is rövidesen bekövetkezett. A születésszám csökkenését nem az oroszok, nem az iszlám, nem külső erők okozták, hanem az az ideológiai, életmódbeli változás, amely a jövő feladása és felélése, a kizárólagos jelenbeli élvezetek miatt a gyermekvállalás visszaesését eredményezte.

Az A-tervünk természetesen az Európai Unió, a határok nélküli egység, a keresztény kultúrára építő civilizáció, a földrész hasonló múltú és értékrendű közösségéhez való tartozás volt. Ez azonban az utóbbi időben úgy fest, megbukott. Nem azt hozta, amit vártunk, illetve néhány éve hirtelen megváltoztatták a játékszabályokat. Sem nemzetegyesítésben, sem szabadságban, boldogságban nem azt kaptuk, amit reméltünk. Egyedül az anyagi jólétet hozta el, bár pont emiatt nyafogunk a legtöbbet, teljesen elfelejtve honnan indultunk, és a világ nagyobbik része milyen körülmények között él.

A B-terv a függetlenség lehetne, akár az EU és a NATO nélkül. Norvégia nem tagja az EU-nak, Ausztria a NATO-nak, Svájc egyiknek sem. Ezt a semlegességet megfelelő szerződések és nagyhatalmi garanciák mentén akár meg is lehetne őrizni. Orbán megpróbált egyszerre jóban lenni az USÁ-val, az oroszokkal, Kínával, a törökökkel és az EU-val, sajnos éppen a legközelebbi szövetségeseink a legfőbb gátjai ennek. A legrosszabb mindenképpen az lenne, ha birodalmak ütközőpontjain, hadiövezetben lennénk és a híd helyett a gyepü szerepét töltenénk be, ahol „pusztulunk, veszünk, / mint oldott kéve, széthull nemzetünk …!”

A C-terv tehát a kiegyezés egy feltörekvő, győztesnek látszó erővel. Mérlegelve, hogy mivel mit veszthetünk, milyen következményekkel számolhatunk, a legfontosabb kérdésekben (szabad, független magyarnak megmaradni) hogyan tudunk állhatatosan kitartani, még mindig az A és a B határán egyensúlyozunk. De el fog jönni a pillanat, amikor talán már csak a C marad.

Ne érjen minket teljesen készületlenül.

Címlapkép forrása: Freepik