Ungváry Zsolt: A különböző uniók hasonló hozzáállása a népakarathoz
Érdekes, hogy Ciceró már bő kétezer éve tudta, hogy a történelem az élet tanítómestere, pedig mennyi mindent még nem is látott.
A második világháborút követően a Szovjetunió a megszállt területeken különböző módokon és roppant erőszakosan elérte, hogy mindenütt az általa támogatott párt és politikai irányzat (nevezzük egyszerűen kommunistának) kerüljön hatalomra. Minimális eltérések a kivitelezésben lehettek (a lengyeleknél például formálisan nem vezettek be egypártrendszert), de a lényeget tekintve zéró toleranciát hirdettek a birodalmi központban uralkodó rendszertől és ideológiától való eltérésre. Eredetileg persze nem erről volt szó, ígéretet kaptunk rá, hogy a politikai berendezkedésről magunk dönthetünk, így 1945 novemberében tartottak is egy félig-meddig szabad választást. Aztán szép lassan (illetve meglehetős gyorsasággal) kiderült, hogy szabadságról, függetlenségről szó sem lehet.
Valami hasonlót élünk meg az Európai Unió vonatkozásában is. Itt sem lett eredetileg kimondva, hogy csak balliberális kormányok lehetnek hatalmon és csak a központból folyamatosan kiadott (és változó) direktívának megfelelő ideológiák létezhetnek, az attól eltérőt büntetik.
Az elfogultság szembeszökő példája, ahogyan a lengyel választási eredményt nyíltan ünnepli a „hivatalos” nyugat, a konzervatív-nemzeti erők vereségét mint az Európa-ellenes gonoszok bukását köszöntik.
Az egyszínű országok kialakítását különböző trükkökkel, eltérő módszerekkel érik el. A lengyeleknél az ottani baloldal totális elutasítottsága miatt az egyik jobboldali, polgári erőt alakították kellően kompatibilissé, a gondosan kinevelt, felépített emberük helyzetbe hozásával a helytartó is meglett. Németországban Kohl CDU-jának merkeli átállításával és a nagykoalícióval megszüntették a választási lehetőséget. Ausztriában megrendezett vesztegetéssel és manipulált videóval (akár egy amerikai filmben) kicsinálták egy időre a Szabadságpártot, bár ez még mindig humánusabb volt, mint Haider meggyilkolása. Olaszországot a migránsok taxiztatásával próbálják térdre kényszeríteni, a spanyoloknál a katalán kártyát játsszák meg, a franciáknál a potenciális alternatíva lefasisztázásával (ez egyre kevésbé működik, de még mindig elég a saját embereik hatalmon tartásához), a Balkánon a megtévesztéssel sem bajlódnak, egyenesen amerikai állampolgárokat vetnek be. Nálunk mindent kipróbáltak az ügynököktől a kamu pártokon át a guruló dollárokig, egyelőre sikertelenül. A mainstreamből nem kérő, egyre erősebb nyugati mozgalmakat (Vox, AfD) egyszerűen karanténba zárják, a rájuk leadott szavazatokat – a demokrácia dicsőségére – automatikusan figyelmen kívül hagyandónak tekintik, s ebben valamennyi párt, sajtótermék, politikus egyetért.
A végeredmény a nagy „béketábor”, de még ezt se vallják magukról, nagy háborútábor lett belőlük. KGST helyett amerikai palagáz, Szuszlov helyett Vera Jourová, TASZSZ és Pravda helyett Politico és Corriere della Sera.
Mivel a nyugat (hasonlóan az egykori Szovjetunióhoz) nem köt kompromisszumot, nem tűr meg apró eltérést sem, ezért számunkra marad a lázadás vagy az alternatívák keresése a birodalmi kereteken kívül.
(Ahogy annak idején a Szabad Európa Rádió, a nyugati kapcsolatok jelenthették a kitörést.) Mivel kisebb megegyezések, engedmények, gesztusok helyett folyamatosan csak a durva elutasításban van részünk a „mieinktől”, ezzel óhatatlanul löknek minket az oroszok, a kínaiak karjaiba.
Nincs más választásunk, mert a Nyugat nem hajlandó elfogadni a mi értékeinket és érdekeinket, erőből lenyomják a gendert, a migránsokat, miközben semmi affinitást nem mutatnak a problémáink (pl. határon túli magyarok, demográfiai válság megoldása) iránt. És ne feledjük, tőlük kaptuk Trianont és közvetve a szovjet megszállást is a jaltai jóváhagyással.
A rendszerből kikacsintó országokban abnormális koalíciókat támogatnak (vagy egyenesen létrehoznak), kizárólag az eltérő gondolkodás megbüntetésére. Most úgy fest a lengyeleknél, hogy a Brüsszel-barát PO a volt kommunistákkal és a Harmadik Úttal készül kormányozni. Nem vagyok jártas a lengyel belpolitikában, de úgy képzelem, azért hívják harmadik útnak (ld. még Lehet Más a Politika), mert egyik nagy tömböt sem támogatják, vagyis nem állnak össze velük, hadd főjenek a levükben. De ha a kormányozhatóság kedvéért mégis feladják ezt az elvet, miért nem a győztessel, a lengyel társadalom számára a kettő közül rokonszenvesebbel, elfogadhatóbbal fognak össze? Vagy ők mégsem harmadik út, hanem az egyik út szatellitjei?
Ez nálunk is így működik: a gyurcsányizmus tagadására létrejött pártok Orbán megbuktatásáért képesek összefogni Gyurcsánnyal, saját definíciójuk szerint is magával az ördöggel.
A választás nem a népakarat kipuhatolására és az annak való megfelelésre szolgál, hanem arra, miként lehet trükkök százaival olyan kormányt felállítani, amelyik kompatibilis a brüsszeli elvárásokkal.
Kétségkívül békésebb, mint a szovjet módszer volt, de a végeredmény mégiscsak ugyanaz: politikai alternatíva híján egy szűk csoport dönt valahol a népek és országok sorsáról.
És még jó képet is kell vágnunk hozzá.
A címlapkép forrása: Unsplash
