Molnár Miklós atya: A prófétaság lelke?

Önsegítőcsoportokban általában alapszabály, hogy nem adunk a másiknak tanácsot. Ennek elsődleges oka, hogy hiszünk abban, hogy mindenki megtalálja a számára szükséges megoldásokat, illetve, hogy lesz ereje legyőzni azt, ami terheli őt. A csoportnak ez a támogató és bíztató miliője segít megtalálni a belső erőt és addig fel nem tárt képességeket. Azonban ezt gyakran – főleg kezdő csoporttagok – nehezen lépik meg.

Valahogy ösztönösen bennünk van, hogy segíteni akarunk, vagy legalábbis a bennünk levő tehetetlenség érzést szeretnénk elnyomni azzal, hogy elmondjuk a mi megoldásunkat. A csoportvezetőknek nem egyszerű feladata, hogy a tagokat megtanítsa erre a hallgatásra. Általában, aki nehezen engedi el a tanácsadás kényszeres vágyát, a kapott instrukciók hatására, inkább csak bújtatott formára vált és igyekszik a vezető figyelmét kikerülve, másnak álcázva kiadni magából a tanácsát.

Vallásos csoportokban is sokszor találkozom ezzel a jelenséggel. A számomra működő mondatokkal igyekszem elkerülni azt az érzést, hogy tanácstalan vagyok. „Imádkozz többet!” „Légy alázatosabb!” „Majd megtudod mi volt ennek az értelme!” – Üres mondatok, amelyek visszaszerzik a nyugalmat a lelkünkbe, amikor a másik gyötrelme kimozdította onnan. Most nem az a témánk, hogy miként lehet ezen szakszerűen és érdemben segíteni, de azért annyit elmondok, hogy Isten az Ő Fiában inkább a kompassziót használta, mintsem a tanácsadást. Talán, nekünk is fontosabb az együttérzés, ha segíteni akarunk.

Amire szeretnék reflektálni az az, hogy számos álcázása mellett, egyre gyakrabban a „prófétaság” intézménye mögé bújva látom megjelenni ezt a tanácsadást. Az önjelölt prófétáktól, akik konkrétan nem átalják Isten üzenetének hazudni a saját véleményüket, a politikai és társadalmi szerepeket vállaló „harcos prófétákig” számos formában van jelen ez a kórtünet a közösségeinkben. Csakhogy, ha egy prófétát nem küldtek, akkor az álpróféta!

Keresztényként alapvető feladatunk Krisztus prófétai küldetésének a folytatása. Ezért is veszélyes, hogy manapság ez a terminus egészen zavarossá és félreértetté kezd válni. Mondhatnám, hogy minden megkeresztelt embernek feladata, hogy valamiképpen próféta is legyen, de nem minden esetben úgy, ahogy ezt egyesek értelmezik.

Az első alapvető dolog, amit érdemes letisztázni, ahhoz, hogy ne álpróféták legyünk, hogy mire szól a küldetésünk. Ugyanis, a próféták feladata, hogy életükkel hívják Istenhez az embereket. Márpedig sokan szeretnének úgy próféták lenni, hogy közben a tetteikben, a döntéseikben egyáltalán nem találjuk Jézus attitűdjét. Az elsődleges feladatunk, hogy az életünk miatt ne érje támadás a keresztény hitünket. Erre többször figyelmeztetnek az apostolok leveleikben. Mert, ha így élünk, akkor már részben teljesítettük is a prófétai küldetésünket, hiszen életünkkel tanítjuk és hívjuk meg a megtérésre a világot.

Hogy még mire szól az tovább finomítandó! Ugyanis, van, hogy az Úr valakit „Ninivébe” küld, ahova nincs kedve menni, hogy figyelmeztesse a közösséget arra, hogy ha nem térnek meg, elpusztulnak. Sokan járják ma ezt az utat. De honnan lehet tudni, hogy ez-e a feladatuk? A próféta üzenete a döntő. Ha abban valami demoralizáló, romboló van, vélhetően álprófétával állunk szemben. Ezt azonban azért nehéz megállapítani, mert olykor pl. a kényszeres szorongásunk legyőzésére hív meg általa Isten, amit mi, állapotunkból fakadóan, támadásnak és ártalmasnak ítélünk majd. Sokan ezért támadják például Ferenc pápát, mert ő ki akarja mozdítani az Egyház tagjait a bemerevedett, hamis biztonságérzetükből. Ettől még ő nem lesz álpróféta, csak éppen nehéz lépésre hív meg bennünket általa Isten. Amikor a próféta lelkében nincsen béke, hogyan akar annak hordozója lenni? Béke alatt itt, természetesen Krisztus békéjét értem, hiszen Ő nem tűrte a hazugságokra épült, szeretetlen megalkuvást.

Lehet, hogy nem „Ninivébe” kell mennünk, sőt nem is szavakkal kell megvalósítanunk a feladatunkat, hanem példával. Hányan járnak ezen az úton! Hála Istennek, hogy ezek az emberek nem adják fel, hogy a társadalomban jelenlevő ideológiák és káros csoportok támadásai, erőszakossága, demotiváló hatása ellenére, ők élik az evangéliumot! Nagy kincsek ők! A társadalom összetartó erői és oszlopai! Valahogy, mintha itt kevesebb lenne az álpróféta! Azért itt is akadnak olyanok, akik talán jóhiszeműen csak éppen megtévesztve, vagy kifejezetten tudatosan széppé hazudva amit tesznek „prófétáskodnak”. Vannak olyanok, akik szépen kitűzik a zászlójukat, hogy milyen nemes célért harcolnak, miközben gazdasági, vagy hatalmi érdekek húzódnak meg az egész mögött. Vagy éppen csak annyi, hogy a saját élethazugságaikat szeretnék igazolni. Hányszor hallom, hogy azok a nők, vagy férfiak, akik az egyik pillanatban még keserű haraggal léptek fel a gyermekek bántalmazói ellen, pár mondattal később már az abortusz jogáért harcolnak, vagy éppen a lombik módszerét éltetik! Hazug üzeneteket terjesztenek, miközben talán azt sem tudják, mit tesznek! Ha mégis tudnák, hát csak annál nagyobb a bűnük!

Sokszor a prófétáknak annyi a feladatuk, hogy állják a sarat. Hogy legyenek útjelzőkké, akik minden ellenszélben, minden ostobaság és elfogultság viharában mégiscsak rámutatnak Krisztusra. Ez biztosan feladata minden kereszténynek. És amikor a világra hallgatva, eláruljuk ezt a küldetésünket, nem egy szolgálatot árulunk el, hanem magát az Istent, Aki a szolgálatra meghívott minket. Sajnos ma nagyon sokan buknak el itt! Persze, megértem, hogy nehéz olykor ezek között az eszeveszett agresszív szólamok között megmaradni hűségesnek! De a próféták alapvető feladata, hogy tisztán és világosan mutassák az utat, éppen a zűrzavar közepette is.

Ezért az álpróféták arról is felismerhetőek, hogy mindig ködöt képeznek. Ködöt, amely a logikai és ismeretbeli problémáikat takarja el. A minap Jehova Tanúival beszélgettem, akik állították, hogy a 10.000 féle Bibliára hivatkozó vallás közül azért ők az igaziak, mert erről meggyőződtek, hogy igaz. No, mintha a maradék 9.999 közösség nem ugyanezt élné meg. Itt egy köd, amelyet, ha nem veszek tudomásul, elkerülhetem azt a kényes témát, hogy igazában nem tudom mire alapozom, hogy éppen nekünk van-e igazunk, hiszen mi is csak egy vagyunk abból a sok ezres tömegből. A köd jelenlétét azért nehéz néha megítélni, mert a próféta sem tud mindent. Lehetnek olyan részei az üzenetének, melyeket Isten nem tárt fel előtte egészen. Hogy mi a köd és e között a tudatlanság közt a különbség, nehéz megfogalmazni. Az egyik szempont éppen az, mint a tabu és a titok közti különbségnél. A titok az, amiről lehet beszélni, lehet rátekinteni, hogy valami itt elrejtve maradt, a tabunál még csak a feltételezés is dühöt vált ki, hogy valamit titkolnánk. A taburól nem lehet beszélni, nem is vehetünk róla tudomást. A köd arra van, hogy takarjon valamit, az ismeretlen titok azért van, mert nem kaptam meg az üzenetet. Vagyis, a köd agressziót fog maga után hozni, ha firtatom a létét, a titok őszinte beismerést, hogy ezt még nem ismerem. Ami biztos, hogy Isten üzeneteit vagy a próféta kell, hogy értse, vagy az, akihez küldték. Ha egyik sem érti, már gyanús lehet nekünk az üzenet.

Hogy prófétái lehessünk ennek a világnak, mélyen össze kell kapcsolnunk az életünket Istennel. Ha nem az Ő üzenetével élünk, lassanként elveszítjük a talajt magunk alól, hiszen az emberi természet rendjébe van kódolva, hogy ha elhagyjuk annak normáit, felborul minden körülöttünk. Éljünk úgy, hogy üzenete legyen az életünknek, a személyiségünknek, hogy általa Istenhez vezessük azokat, akiket ránk bíztak! Legyünk igaz prófétái az Úrnak, elsősorban türelmes szeretettel és a lelkünk békéjével!

A címlapkép forrása: Pixabay