Ungváry Zsolt: „Ki most a szakszervezet?”
Számunkra, akik a hetvenes-nyolcvanas években eszméltünk, a szakszervezet a szocializmus belső bástyája volt, nem érdekvédelmi, hanem politikai szerepet töltött be. Nem a munkavállalókat védte, hanem a rendszert, a munkaadót. Ki ne emlékezne az 1986-ban bemutatott Macskafogó párbeszédére, ahol a macskák maffiaállamát védő főgonosz, Mr. Teufel tart eligazítást a témában, amikor a szakszervezet esetleges tiltakozása kerül szóba:
„-Ki most a szakszervezet?
– Girhes Joe. A múltkori munkaerő-csökkentés miatt is tiltakozott.
– Hát szúrják ki a szemét valamivel.
– Már 82 éves uram. Teljesen vak.
– Hülye!
– Igen uram, azért vállalta!
– Maga a hülye, Safranek! Képletesen értettem.”
A PDSZ a rendszerváltás lelkesedésében jött létre, éppen azért, hogy valóban az oktatás szereplőinek érdekét képviselje. Néhány évig meg is lehetett különböztetni a pártállami utódszakszervezet PSZ-től, mostanára azonban teljesen egyforma hangon, ugyanazt mondják; leginkább a kormány ellen uszítanak és forradalmi körülményeket próbálnak teremteni, amire azonban nem nagyon mutatkozik igény.
E kudarcokhoz kétségkívül hozzájárul az is, hogy a tüntetéseken rossz arcú, sokszor szemlátomást saját démonaikkal küszködő pedagógusok szólalnak fel, oldalukon trágár, gyenge képességű diákokkal, saját karrierjüket így építeni vélő előadóművészekkel és más lézengő ritterekkel. A mutatott stílus, megjelenés, intelligencia leginkább az önlejáratásra alkalmas, teljesen kontraproduktív. Nem véletlen, hogy mindent elsöprő vagy legalább hógolyóként építkező tömeg helyett egyre fogyatkozó érdeklődő áll be a mozgalom mögé.
Ha az ember az interneten rákeres, gyorsan kiderül, hogy a PDSZ logójának része egy szivárvány. Gondolom, Isten és ember szövetségét jelképezi, amiképpen a Bibliában írva vagyon. Szép szimbólum, nem is hittem volna, hogy egy oktatási szakszervezetben ennyire erős a vallásos vonulat. Ha azonban a szivárvány e helyütt az utóbbi években egy hangos kisebbség által kisajátított jelentésére utal, az elég problematikusan kirekesztő egyrészt a heteronormativitásra alapuló társadalmunkban, másrészt a B. Zsoltok felbukkanásának függvényében.
Legfrissebb – eddig vajon miért nem tudott? – tényként az derült ki a vasarnap.hu cikkéből , hogy a tiltakozások egyik vezéralakja, a PDSZ választmányi tagja, Nagy Erzsébet évek óta nem is tanít, ugyanis nyugdíjba vonult, élve az Orbán kormány nőknek biztosított kedvezményével.
Ettől persze még lehet érdekvédő, politizálhat, hiszen a közéleti szereplők legfontosabb ismérve a hitelesség. Ha elhisszük nekik jószándékukat, szavaik és tetteik harmóniában vannak egymással, és valóban jelentős tömegeket képviselnek, nem szükségszerű, hogy napi szinten is ismerjék a közeget, amelyről vitáznak. Csak hát így nehezebb hitelesnek lenni, és az eredmények nem is nagyon igazolják vissza.
Az mindenesetre kiderült, hogy Nagy Erzsébet lezárta pedagógusi pályáját. Nyugdíjasként is taníthatna, de már nem teszi. Lelke rajta. Ha visszatekint az életére, vajon hogy értékeli? Sikeres, boldog volt? Akkor miért veszi el mások kedvét és alázza a szakmát, szólít fel felmondásra, érettségi bojkottra, iskolakerülésre? Ha viszont depresszióba zuhant, akkor meg ne álljon bosszút mai tanárokon és diákokon, ne öntse rájuk a maga elrontott életét, és főleg ne tegyen úgy, mintha ez érdem lenne.
Amikor a szakszervezet felmondásra buzdít, az olyan, mintha egy ország miniszterelnöke azt mondaná: ez egy k.va ország, menjen mindenki külföldre (hoppá, volt is ilyen; nem véletlen a sok politikai átfedés). A pedagógusok egy csoportja (szerencsére csak egy kisebbség) régóta játssza ezt az önlejárató játékot: a mi szakmánk csupa szenvedés, ne legyél tanár, inkább akaszd fel magad. Világfájdalommal az arcukon mennek be órára, és ezt a keserűséget nem győzik minden fórumon hangsúlyozni. (Ennél még a kukásokban is több az elhivatottság.)
Vannak persze gondok, senki sem tagadja, de ezek több forrásból táplálkoznak. Az oktatás három szereplős: tanár-diák-szülő, ennek ad keretet a fenntartó, esetünkben az állam. A cél ugyanaz (a gyerek felkészítése, nevelése), ám sokszor mintha ellenérdekeltek lennének a felek, egymással harcolnak.
A szülő például elvárja: követeljen a tanár, jó sokat tanítson meg, motiváljon, érje el, hogy a gyerek tanuljon, dolgozzon, másfelől egy be nem jelentett dolgozat, rossz jegy, vélt vagy valós pedagógiai hiba nyomán jön a méltatlankodás a fogadóórán. Rosszabb helyeken a fegyelmező vagy rossz jegyet adó tanárt a szülő (vagy a diák) fizikailag is fenyegeti.
Az ellenzék igyekszik felhasználni a pedagógusokat (most épp őket), a lényeg a kormányellenes attitűd. Megalkottak egy olyan narratívát, ami szerint a tanárok ellenzékiek. Pedig minden tanár a maga módján egyéniség, sokkal gyanúsabb, ha egy tantestület 100 %-a egyetért valamiben. Természetesen mindenki azzal a területtel elégedetlen, annak anomáliáit látja, ahol dolgozik. Eladó a kereskedelemmel, orvos az egészségüggyel, könyvtáros a kultúrával, taxisofőr a személyszállítással.
A leghazugabb és legaljasabb húzás az, amikor a sztrájkoló-tüntető tanárok saját dákjaikat is bevonják ebbe. A gyerekeket igazából egyáltalán nem érdeklik a tanáraik, annak örülnek, ha elmarad egy óra. Gimnáziumban, ahol hetente 2-3 alkalommal találkoznak 45 percre, nem alakul ki szoros kötődés; nem is egészséges, ha ilyen történik. (Kisiskolásoknál egy kicsit más, de nekik is jobb, ha inkább a szüleikhez kötődnek.) Teljesen életszerűtlen, amikor egy diák a tanáráért tüntet, a „jövő tanáraiért”, a tanárok magasabb fizetéséért stb. Aki ezt elhiszi, az teljesen alkalmatlan a pályára, mert fogalma sincs, mit gondol, hogy érez, hogy működik egy tizenéves.
(A szerző tanár)
A címlapképen pedagógusok transzparenst kötnek fel a pedagógussztrájk kezdete előtt a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium kerítésére 2016. április 15-én. MTI/Koszticsák Szilárd
