Az elmélet nagyon fontos: a program, amire felfűzzük a tevékenységünket. Sokszor sajnos nagyon nehéz megfelelően átültetni a gyakorlatba. Nem elég tudni a jó megoldást, végre is kell hajtani.

A hegyi beszédben elhangzik Jézus egyik kulcsmondata (na jó, mindegyik az): „Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől.” Mai felpörgetett, mindenről tudó és mindenről a véleményformálás kényszerét hordozó világunkban ez egyszerre lehetetlen, ugyanakkor megnyugtató parancs. Hogy is ne aggódnánk, amikor a virtuális és (kisebb mértékben) a valódi világ folyamatosan önti ránk a veszélyeket. Jó volna ilyenkor arra gondolni:

hagyatkozzunk nyugodtan a nálunk hatalmasabb akaratra (ezt a Miatyánkban is sok tízezerszer elmondtuk már). 

A korszellem azonban lépten-nyomon azt kiáltja a szemünkbe: a te döntésed; tedd, amit szeretnél, azt sugallva ezzel, hogy minden csak rajtunk múlik. És ennek súlya alatt összeomlunk.

Az utóbbi évek próbára tették a nem-aggodalmaskodásunkat. Hirtelen mintha a középkorba csöppentünk volna: népvándorlás, járvány, háború. Szeretjük tisztán – és lehetőleg rózsaszínben (már ha a Barbie-film árnyékában még használhatjuk e szót) – látni hazánk, nemzetünk, családunk sorsát. Nagyhatalmak arrogáns kioktatása, a határokon túlra szakadt honfitársak nehézségei, a gyerekeinkre leselkedő bogárevő globalizált genderjövő mind-mind a végletekig bosszantja nyugalomra vágyó lelkünket. Focicsapatainkat feröeri és lett ellenfelek verik ki a kupákból, az idő is elromlott itt a Balatonnál. 

hirdetés

Ekkor történt, hogy egy email megírása után felálltam a székről – legkisebb fiam emlékei szerint éppen azt mondtam, hogy „Arra jöttem rá” –, amikor a derekamba földöntúli fájdalom nyilallt (e kifejezés őrzi harcos őseink emlékeit a testbe csapódó nyílvesszők okozta kínról), nagyot kiáltottam, és elterültem az ágyon. Nem csak az nem derült ki, vajon mire jöhettem rá, de megmozdulni is alig bírtam. Egyik pillanatról a másikra rádöbbentem, hogy minden helyzetnél van rosszabb. Mert idegesítő Gyurcsány, Pressman, az ellenzék brüsszeli hazaárulásai, de mindez mennyivel elviselhetőbb, ha az ember közben békésen kavargathatja a tejeskávéját, és mézet csöpögtethet a vajas kalácsra, mint azokon a gyönyörű reggeleken, amikor még önerőből fel tudott állni, és képes volt egyedül is meglátogatni a mellékhelyiséget.

Az önjáró, büszke férfiból egyszeriben kiszolgáltatott, tehetetlen báb lesz. Ilyenkor rádöbbenünk, mennyire nem uraljuk a világunkat, még egy pohár vizet sem tudunk magunknak hozni. „Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?”, kérdezi Jézus, és e szemlélettel minden kár felvillant valami hasznot.

Szükség van a rosszra, hogy értékelni tudjuk a jót. Sötét nélkül nem volna jelentősége a világosnak, ha nem munkálkodna körülöttünk folyvást a sátán, talán fel sem tűnne az isteni gondviselés.

Szerencse, hogy mi még emlékszünk a szocializmus nyomasztó gazdasági-társadalmi-lelki pusztítására, Gyurcsány szemkilövető hazug kormányzására. Ha nem fáj a derék, gyorsan magától értetődőnek vesszük a legegyszerűbb jó dolgokat, de alkalmanként elkerülhetetlen szembesülni vele, hogy mindenért hálásnak kell lennünk. 

Aki tehát megtapasztalta, hogy a dolgok magától értetődőnek látszó működése milyen vékony hajszálon függ, nem kockáztatja meg ezt hirtelen mozdulatokkal vagy a balliberálisokra adott szavazatokkal.

Most így, hanyatt fekve, a combomon megtámasztott laptopon keresgélve a betűket, ennyi tanulságot tudtam leszűrni. Soraimat némi optimizmussal, Petőfitől kölcsönözve zárom: „Más levelem majd több lesz és vidám.”

A címlapképen vihar utáni naplemente a Balaton felett a fonyódi magaspart felől fényképezve 2021. április 20-án. Forrás: MTI/Varga György