Ungváry Zsolt: A szépség is fontos érték
A népmesékben a férfi (királyfi, legkisebb fiú) mindig okos, bátor, erős, furfangos, büszke, becsületes és kitartó, a királylány pedig szép. Bármennyire is unalmas és kiszámítható, azért ez olyan ősi toposz a gondolkodásunkban, amitől nehezen szabadulunk, és talán nem is kéne.
A transznő által megnyert holland szépségversenyről sokat írtak már (mondanám, hogy kapóra jött a nyári uborkaszezonban, de ez ma már sajnos több annál, mint színes kis bulvárhír), de az európai korszellemhez remekül illeszkedő végeredménytől függetlenül is sok támadás éri a szépségverseny intézményét, mondván, tárgyiasítja a nőket, csak azt a bizonyos egy dolgot értékeli, ezért igazán polkorrekt szépségversenyen (cáfolva az elnevezést) más szempontok is érvényesülnek (ész, egyéb teljesítmények, különleges képességek, férfi mivolt).
Egy ilyen látszólag politikamentes eseményt is átitatja immár a politika. Sokak szerint ezek a versengések megalázzák a nőket, „egy darab húsnak” tekintik őket, ráadásul a csúnyákat, kövéreket ez frusztrálja. (Hasonlóképpen frusztrálja a jól focizó balszélső az ügyetlen tévénézőt, a sprintfutó az elhízott fotellovagot, az agysebész a kukást, a sikeres miniszterelnök a sikertelen ellenzékit. Megoldás lehetne, hogy mindenkit, aki valamiben a többiek fölé nő, szépen visszanyesnének az átlag színvonalára, és akkor már az átlag szónak sem volna értelme, mert valamennyien egyformák lennénk.)
A szépségverseny talán az egyetlen olyan nagyszabású megmérettetés, ahol a külső adottságok számítanak. Ezek ugyanúgy nagyrészt velünk született, kisebb részben alakítható tulajdonságok, mint az olyanok, amikből minden rossz szájíz nélkül rendezhetnek versenyeket. A sport, a matematika-, fizika-vetélkedők épp úgy mérik és minősítik valamely képességünket, akár az ének-, rajz- vagy színészi tehetségkutatók. Még az iskolai érdemjegyek is belső értékeket mérnek, egyedül a szépségversenyen dönt a külső. Ahelyett, hogy a más területeken esetleg kudarcokat elszenvedők itt ragyoghatnának, belevisznek mindenféle csavarokat, hogy akár egy csúnya is nyerhessen. (Mintha a futásban a lassú, a dalválogatóban a botfülű kappanhangú diadalmaskodna.) Sőt, ha valaki nem nő, az se legyen hátrány, sőt mutassuk meg, hogy az is győzhet.
Miért ne lehetne legalább egy verseny erejéig önfeledten a női szépségben gyönyörködni? Ne azzal harcoljunk a női egyenjogúságért, hogy eljelentéktelenítjük, elvesszük a hölgyektől egyik legfontosabb, legélesebb, leghatékonyabb fegyverüket, a szépséget, hanem rendezzenek akár férfi szépségversenyt a női nézőknek. (A feleségem mindig háborog, ha nagy néha moziba megyünk, hogy a filmekben számomra mindig az aktuálisan legdögösebb, fiatal színésznő tündököl a vásznon, ő meg nézheti két óráig a hatvanéves Tom Cruise-t, a nyolcvanas Harrison Fordot vagy neadjisten Woody Allent.)
Valamennyien tudjuk, hogy bizony az életben, a párválasztásban ez nagyon nagy súllyal esik a latba. Megint a nőiséget (nőiességet) alázzuk meg azzal, ha az egyik legnagyobb értékükről azt mondjuk, az nem is fontos. És a dühödt feminizmus, amely ahelyett, hogy kiállna azok mellett az értékek mellett, amelyekben a nők valóban különbek (például a gyermekszülés, -nevelés, család összetartása, amelyek mind sokkal-sokkal lényegesebbek bármelyik cégvezetésnél vagy öncélú művészkedésnél, amiket kiteljesedésnek hívunk, holott embert hozni a világra és a ránk bízott kis közösségről gondoskodni a legnagyobb önmegvalósítás, ami csak létezik), elveszik a nőktől azt, ami csak az övék volt. Már a legszebb nő is férfi, a férfiak is szülhetnek, az anya sem szükségszerűen nő; mi maradt nekik?
Azok, akik elvben értük küzdenek, valójában nem a nőiség egyenjogúsításáért, hanem a férfivá tételért harcolnak (kezdetben csak képletesen, ma már szó szerint is). Ebben viszont megint csak bukásra vannak ítélve, mert bármennyire is maszkulinizáljuk az asszonyokat, egy született férfinak behozhatatlan előnyei vannak.
Pusztán a biológia miatt.
