Ungváry Zsolt: A győzelem sosem az aktuális fősodoré, hanem az igazságé
1992. szeptember 19-én édesapámmal (és még vagy ötvenezer emberrel) álltunk a Szabadság téren, a Magyar Televízió székházánál, és azt követeltük, hogy az (egyetlen, így szinte kizárólagos hír- és véleménymonopóliumban lévő) tévé és rádió elnöke mondjon le. A fő szónok a kormánypárti MDF alelnöke, Csurka István volt.
Ne feledjük, a választásokon győztes pártok szimpatizánsai voltak elégedetlenek a közmédia helyzetével, ebből is látszik, valójában kiknek a kezében volt a tájékoztatás hatalma. „A rádión belül eluralkodott a kozmopolitizmus”, mondta Győri Béla, a Vasárnapi Újságtól kirúgott szerkesztő, míg Csurka többek között úgy fogalmazott:
„A rendszerváltást a kommunisták és a sajtó akadályozza! Ha most nem tudunk szabad sajtót teremteni magunknak, évtizedekre megpecsételődik a magyarság sorsa.”
A „szélsőjobboldali”, „fasiszta” tüntetést nem hagyta szó nélkül az úgynevezett Demokratikus Charta, ami a liberálisok és baloldaliak nyilvános összeborulása volt a nemzeti kabinettel szemben. „Az elmúlt hetekben előretört a szélsőjobboldal. Az MDF alelnöke meghirdette a magyar út nacionalista programját. (…) Hívunk minden magyar állampolgárt békés, a demokrácia mellett hitet tevő felvonulásra.”
Csurka István lett (illetve már egy ideje volt) a mumus, a pejoratív jelzők kiapadhatatlan tárházának célszemélye. Aki nem emlékszik erre az időszakra, az is el tudja képzelni, milyen az, amikor a magát fősodornak, az értékek kizárólagos meghatározójának, kihirdetőjének és minősítőjének tekintő csoport valakiről megállapítja, hogy nézetei vállalhatatlanok, elfogadhatatlanok, sőt üldözendők. Később általában róluk derül ki, hogy valójában mindig is ők látták helyesen a világot.
Csurka sokáig beleragadt ebbe a szerepkörbe, még az után is, hogy sorozatosan nemzeti konzervatív kormányokat választott az ország. Mostanában azonban mintha az egykori író-politikus megkapná a jogos elégtételt. Könyv jelent meg róla vagy például a Magyar Nemzetben olyan publicisztika, ami egyértelműen kiemeli az értékeit, és meglátásainak utólagos igazolását. Sokáig egyfajta öncenzúrával még azok sem merték Csurkát egyértelműen dicsérni, akik egyébként MIÉP szavazók voltak. A liberális fenyegetés, a kirekesztő mainstream ereje azonban mintha gyengülne. Idehaza már jóideje – kormányzati szintről is – hangzanak el évek óta még Csurkáénál is sokkal cifrább elemzések, de látható a reménytelennek hitt németek ocsúdása az AfD előretörésével. Amiképpen Göncz Árpád vagy az SZDSZ is ugyancsak a helyükre kerülhettek; a „szürkeállományos” liberális élcsapatra már szellemi örököseik sem mernek hivatkozni, Árpi bácsi tekintélye bizonyos körökben még áll ugyan a vártán, de az egyhangú dicshimnuszok megbomlottak, a glória lekerült a fejről. Ezzel párhuzamosan a fasiszta, gőgös Antall képe is módosult, a Blokád című remek film a megdicsőülést is elhozta számára.
Ungváry Zsolt: Blokád – hiteles, érdekes, kiváló magyar film
Amikor néhány éve a Fideszt éles bírálatok érték az Európai Néppártból, Orbán Viktor mosolyogva állapította meg, hogy a magyar kormánypártot vizsgáló egyik ellenőrnek a frakcióból éppen azt a Wolfgang Schüsselt jelölték ki, akivel szemben 2000-es kormányalakításakor még európai hajtóvadászat indult.
A tanulság az lehet, hogy elveinkhez akkor is makacsul ragaszkodjunk, ha ez aktuálisan nem tűnik népszerűnek, ha olykor magunk is félve valljuk be, mennyire rokonszenves az a politikus, párt, mozgalom, egyház, amelyet durva vádakkal illetnek. Mi, akik megéltük, hogy ’56 hivatalosan is forradalommá vált és október 23-a nemzeti ünneppé, tudjuk, hogy a legreménytelenebb helyzetből, a legvadabb vádak alól is mindig előtör az igazság. A hazugság hívei sem lazsálnak természetesen, ezért a győzelem magától sosem pottyan az ölünkbe. 1992 őszén két nagygyűlésre került sor; a Demokratikus Chartáé talán nagyobb és mindenképpen mediatizáltabb volt. A sajtó sugalmazása szerint ott jelentek meg az igazak, Csurkáékkal a retrográd fasiszták. Mára ki emlékszik erre az elfuserált DC-re, Csurka reneszánsza pedig éppen kivirul.
Virágvasárnap és nagypénteken egyaránt jelentős tömeg verődött össze a városban, különböző irányultságú és indulatú emberekből. Látszólag azok győztek, akik pénteken nyomás alá helyezték a helytartót. Hosszú távon azonban virágvasárnap népéé a győzelem.
Címlapképen: Csurka István. Fotó: MTI/MTVA/Kallos Bea
