Ungváry Zsolt: Európai polgárháborúk – hol a mi helyünk?
Ritkán hallani olyasmit, hogy neves futballszakember nagy összeget nyert a sportfogadáson. Azzal sincs tele a sajtó, hogy ismét pesti jósnőnek lett öttalálatosa a lottón. Az élet tele van kiszámíthatatlan eseményekkel. A történelem is ilyen.
1906-ban, amikor Rákóczit végre hazai földbe, Kassára temették, ki számolt azzal, hogy 12 esztendő múltán ismét idegen államban lesz a sírja? A nyolcvanas évek közepén gyanította-e bárki, hogy a Szovjetunió rövidesen összeomlik? (Ilyen tematikával még sci-fi-k se nagyon készültek; előbb volt szó holdbázisról és idegenek inváziójáról.) A rendszerváltások környékén Francis Fukuyama magabiztosan kijelentette, hogy a történelem véget ért, az ideológiák küzdelméből a liberális demokrácia került ki győztesként, és bekövetkezik az örök béke. (Fukuyama ma is komoly tudósnak képzeli magát, időnként ki is nyilatkoztat ezt-azt, de hitelessége most már legfeljebb a Publicus Intézet felméréseivel vetekszik.) Ezzel szemben Samuel P. Huntington úgy vélte, a civilizációkon belüli összecsapásokat felváltja a civilizációk közötti csata. Azt szokták mondani, az idő inkább őt igazolta. Ám egyelőre úgy fest, még mindig nem tudtunk kitörni a civilizáción belüli polgárháborúkból sem.
A tömeges – és nagyrészt illegális – migráció, az iszlám térhódítása azt sugallja, hogy a döntő ütközetek e törésvonal mentén zajlanak.
Az európai (nyugati?, keresztény?, fehér?) kultúra fő sodra azonban nem azt támogatja – miként az minden időben normális volt a punok inváziójától Nándorfehérvárig –, hogy az országomra törő ellenséget akár erővel (ha kell fegyverrel) is megállítsam, hanem azt bünteti, aki ezt meg szeretné tenni. Háborút pedig nem ellenséges kultúrák ellen visel, hanem a fehér, európai, keresztény Oroszország ellen.
Évszázadok óta zajlik a polgárháború e kultúrkörön belül. Miként a Hadik-filmben látjuk, keresztény poroszok, osztrákok, magyarok lőnek egymásra, de a száz- vagy a harmincéves háború épp úgy európai testvérharc volt, mint a két világháború. Aminek abszurditására jó példa, hogy az Isonzó folyónál (ugyan mi közünk hozzá?) alföldi magyar fiatalok és toszkán vagy campaniai olasz ifjak mészárolták egymást. Csakúgy, mint Hegel, Kant, Mozart vagy Goethe honfitársai Descartes, Bizet, Monet és Villon honfitársait és fordítva. Közben pedig az USA röhögött a markába. Ismerős helyzet?
Ahelyett, hogy értenénk, kik vagyunk és kikkel vagyunk, az EU-s zászlóról letagadjuk Szűz Mária koronájának 12 csillagát, a mindannyiunkat összefűző Krisztus, vagy a hagyományos családi kötelékek helyett pedig abnormális szexuális orientációkat fetisizálunk, az emberközpontú gondolkodást lecseréltük az ökoszisztéma-központúra, ahol egy állat élete fontosabb egy magzaténál, egy medve populáció joga az élettérre felülírja a közelben lakó emberekét.
Nem értjük, ki a fő ellenség. Sikerült megint magunkon belül törésvonalat generálni, mint évszázadok óta mindig; ld. a protestáns-katolikus vérontásokat, mint például a harmincéves háborúban pusztuló németek vagy a Szent Bertalan éjszakáján egymást irtó franciák tragédiáját. A huszadik században a két agyament totalitárius rendszer, a nemzeti és a bolsevista szocializmus összecsapásának vérszivattyújából Európa negyvenöt éves kettévágása következett, mert az angolszászok – akik most pár ezer négyzetkilométer átadása helyett újra háborúba hajszolnák a kontinenst – Jaltában egy úri gesztussal fél Európát odaadták ugyanezen (sőt ezeknél rosszabb) oroszoknak. Emellett liberális-konzervatív huzakodásban próbálja a magát megtévesztően szabadelvűnek nevező banda hegemóniára juttatni saját agybaját.
Miféle sátáni erő generálja ezeket a konfliktusokat, és miért hagyjuk magunkat ezekbe belerángatni?
Itt élhetnénk békés nyugodt jólétben (igen, minden nyafogás dacára elképesztő jólétben él a kor magyarja), magunkra húzzuk a problémákat: család- és gyermekellenesség, gender, klímahisztéria, migráció, orosz-háború… Pedig ezeknek a nagy európai polgárháborúknak mi folyamatos elszenvedői és kárvallottjai vagyunk, noha folyton próbálunk kimaradni belőlük.
Hiába fogadjuk be az ukrán menekülteket, viszünk segélyeket (legutóbb például 14 buszt Ungvárra), a mi fegyvereinktől vagy lőszereinktől nem hal meg senki – sőt, most éppen egy 57 éves magyar esett el a harcokban; vajon az összes 30 éves ukrán már meghalt a Donbászért? –, mégis megint mi lettünk a rossz fiúk.
Mindenkinek az érzékenysége számít, csak a miénk nem. Akik elvették az országunkat, azok háboroghatnak, ha mi szóvá tesszük ezt. Tényleg mindenkinek emléknapja van és mormogási joga az összes egyéb vallási-etnikai-nemi-faji kisebbségnek, csak nekünk nem. Ez olyan fokú igazságtalanság, ami nem lehet véletlen. Azt látszik igazolni, hogy nekünk ebben az Európában nincs helyünk.
Lehet, hogy már nem is ehhez a civilizációhoz tartozunk? Amit mi Európának hiszünk, az már nincs (vagy sosem volt), s igazuk van, hogy mi nem vagyunk európaiak abban az értelemben, ahogy ők használják?
S vajon abban az értelemben akarunk-e azok lenni?
A címlapkép forrása: Pixabay.com
