Amikor az ember kisgyerek, és megkérdezik, ki a kedvenc költője, a helyes válasz természetesen Petőfi Sándor. Ahogy elkezd növekedni, megismer „komolyabb”, „divatosabb” költőket, és Petőfi egy kicsit cikinek tűnik. Bölcsebb kort elérvén aztán fokozatosan rájön, hogy mégiscsak Petőfi a valaha élt legnagyobb, legizgalmasabb, legsokoldalúbb zsenije a magyar irodalomnak.
Közeledik születésének kétszázadik évfordulója, ami ezúttal tényleg nem pusztán egy kipipálandó kötelező jubileum, Petőfiről folyamatosan sokat és sokszor kell beszélnünk, az ilyen apropó legfeljebb felnagyítja a pillanatot.
A helység kalapácsa című elbeszélő költemény (eposz?, stílusparódia?…) iskolai kötelező olvasmány, így elvileg mindenki ismeri. Mégsem árt (vagy talán éppen oktatási segédanyagként praktikus) különböző feldolgozásokban találkozni vele.
A Majorka Színház, ami esetünkben most csak az egyik tagját, Tapolcsányi Andrást jelenti, fergeteges interaktív játék keretében adta elő a darabot az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban, A helység (rock)kalapácsa címmel. A fizikailag is megterhelő műsor után beszélgettünk a művésszel.
hirdetés– A jubileum miatt adja magát, de azért mégis megkérdezem: miért pont Petőfi? Érdekes még Petőfi?
– Nehéz lenne olyan bölcsességgel előrukkolni Petőfiről és az ő jelentőségéről, amit mások még nem mondtak el. Engem gyerekkorom óta bensőséges viszony fűz a költészetéhez, jelen van az életemben. Diákkoromból izgalmas órai beszélgetések, könnyű felelések, és szinte maguktól megíródott ötös dolgozatok emlékei jönnek elő.
A helyiség (rock)kalapácsa előadás nézőtere. Kép forrása: Majorka Színház
– Ez mindenképpen erénye az iskolai irodalomoktatásnak, az egységes nemzeti tantervnek, hiszen Petőfit mindenki ismeri, és a mai előadáson úgy tűnt, a szó legjobb értelmében teljesen korszerű.
– Igen, valószínűleg aktuális, hiszen ma is sikerült százötven digitálisan szocializálódott gyereket egy teljes órán keresztül lekötni vele. Méghozzá egy nyolcosztályos gimnázium szinte teljes „korfáját” reprezentálva, ötödiktől tizenegyedik évfolyamig.
– Hogy jutott eszébe megtanulni ezt a terjedelmes alkotást?
– Amikor a jelenleg hatéves ikerlányaim babák voltak, egy altatás alkalmával elkezdtem nekik mondani a János vitézt. Az első négy éneket, még általánosból tudtam kívülről. Megnyugodtak, elaludtak. Ez többször megismétlődött. Unni kezdtem, hogy mindig ugyanazt mondom, ezért nekiültem, hogy megtanuljam a „maradékot”. Fél év múlva tudtam az egészet. Ma már ők is tudják. Két éve született a legkisebb lányom, és a tapasztalat arra serkentett, hogy ő is kapjon valami ínyencséget. Így dőlt el, hogy ha beledöglöm is, megtanulom A helység kalapácsát. Tanulás közben világos lett, hogy ezt színpadra kell vinni. A feleségemmel már tizenkilenc éve működtetjük a Majorka Színházat: kétszemélyes bábelőadások interakciókkal, magyar népmesék alapján, óvodákban, fesztiválokon. Azt szoktuk mondani, hogy olyan előadásokat készítünk, amiket mi magunk is megnéznénk.
– A helység kalapácsa azonban nem a legkisebbeknek való…
– Így van. Megtanultuk az iskolában, hogy ez egy eposzparódia, és látjuk, ha elolvassuk, hogy esendő emberek röhejes dolgokat művelnek egymással. Vihar egy pohár vízben! Mindez azonban úgy van megfogalmazva, hogy az elbeszélés módja és a semmiségeken fölgerjedő indulatok szórakoztatnak minket.
A mű főszereplője valójában Petőfi Sándor, aki nyelvet ölt azokra, akik túl sokat komolykodnak mindenféle papírmasé hősök sorsa felett, miközben önfeledten ünnepli, hogy neki magyar az anyanyelve.
Nagy tiszteletlenség volt ez Petőfitől, de leleplezte vele, hogy a király meztelen, és megkerülhetetlen szereplőjévé vált a korabeli magyar irodalmi életnek. Mindezt huszonegy éves sihederként!
– Na de hogy jön a képbe a rockzene?
– A hatvanas évek elején a jogelődnek tekinthető Beatles tagjai ugyanilyen taknyos kölykök voltak, és fityiszt mutattak a jólfésült táncdalénekeseknek. Ők írták és adták elő elementáris hatást keltő dalaikat, elsöpörve mindent, ami középszerű, és fölemelve, ami értékes. Úgy éreztem, az illik A helység kalapácsához, ha szakítok a megszokással, és inkább beat- és rock-klasszikusokkal tagolom az előadást. A rockban hősi pózt látok, tele naivsággal és igazsággal. A Hammer to fall a Queentől pedig annyira kínálta magát, hogy végül nem álltam ellen a kísértésnek. Azért a dalbetétek között, „mellékesen” elhangzik a teljes szöveg is.
A helység (rock)kalapácsa előadás plakátja. (Kép forrása: Majorka Színház)
– Elvileg egyedül, valójában komoly statisztériával adja elő. A hősök – a széles tenyerű Fejenagytól a szemérmetes Erzsókon át a lágyszívű kántorig – mind megelevenednek a nézőtérről odahívott, odacsábított gyerekek képében, akik társalkotókká válnak. Egészen parádés módon az egy szál ukulelével és saját díszletekkel, jelmezekkel érkező előadó helyben gyártja le a mellékszereplőit, és a dolog működik. Mintha hosszú próbafolyamat előzte volna meg, úgy kapcsolódnak be a diákok, veszik a lapot, a darab csúcspontján egymás hegyén-hátán megy a kocsmai bunyó.
– Már a kezdet kezdetén világos volt, hogy ide interakció kell, vagyis be kell vonnom a közönség egy-két tagját az előadásba. Bőséges tapasztalatunk van már ebben, hiszen a Majorka Színházzal több, mint háromezer alkalommal léptünk fel interaktívan. Csakhogy óvodásokhoz voltunk szokva, és a tinédzser azért más műfaj. Szerencsére két legnagyobb lányunk – és főleg Maja, a feleségem – sokat segítettek a finomhangolásban. Velük próbáltam ki késő esténként az interaktív helyzeteket, amikor a kicsik már aludtak. Öt lányunk van, közülük a legnagyobb, a tizenöt éves Lelle készítette a hátteret a díszlethez.
– Mennyire kiszámítható egy interaktív előadás?
– Amikor a közönség soraiból választ ki valakit a színész, akkor az ismeretlenbe ugrik. Technikailag megnehezíti a saját dolgát, de olyan friss energiákat von be, amik miatt megéri az áldozat.
Latinovits azt mondta, amikor megkérdezték, mitől lesz valaki jó színész: beszélj érthetően és legyél ember.
Embernek lenni pedig azt is jelenti, hogy annak tekintem a behívott szereplőt is. Ez nagyon jó hatással van mindenkire, ha a játszó ember tényleg úgy is gondolja. Ha csak eljátssza, azonnal lebukik. Nagy előny ezekben a helyzetekben, ha a színész hozzá van szokva, hogy több gyerek élete-biztonsága nagyrészt tőle függ. Bármi történik, győzni kell! A gyakorlás és a rutin mellett a nagycsaládos lét segít a legtöbbet abban, hogy megbirkózzunk a színpadi logisztikával. Ebben a sokszor kutyaszorítóra emlékeztető állapotban válunk képessé arra, hogy sok dologra egyszerre figyeljünk, és mindig a legégetőbb problémát oldjuk meg. Amikor az ember kiáll a közönség elé, mindig vásárra viszi a bőrét. De enélkül a bizonytalanság nélkül semmilyen sikernek nincs igazi értéke. Érvényesen megnyilvánulni csak téthelyzetben lehet. Petőfi kiment a múzeumkertbe és a segesvári csatamezőre. Egyik esetben sem tudta, hogy mi lesz majd.
– Amennyire értem, a jól bevált óvodás, kisiskolás programok mellett most „kimerészkedtek” a gimnáziumok irányába is. Meg lehet oldani ezeket az előadásokat egy-egy magyar óra, osztályfőnöki óra terhére, akár napközben is?
– A tapasztalat azt mutatja, hogy igen. A játékidő 55-60 perc, ami az előtte-utána szünetekkel együtt nagyjából egy tanórát fed le. A teljes technikai igény pedig egy nagy terem és néhány mikroport.
– Hogyan lehet meghívni az előadást?
– Az elérhetőségeink fent vannak a honlapunkon.
Ungváry Zsolt
Címlapkép forrása: Majorka Színház
