Végére értünk a szorongásból kiinduló személyiségstruktúrák elemzésének. Ahogy az elején is említettem, most is szeretném leszögezni, hogy általában nem egy típushoz tartozunk, sőt akármelyiknek sem a szélsőséges változatában szoktunk élni. Életszakaszonként is eltérhet, hogy éppen melyik típus emelkedik felül.
Riemann utalni látszik rá, de bennem is erős a gyanú, hogy miként sok más esetben is, ami a pszichét illeti, ebben az esetben is jelentkezik egy fajta kettősség. Amiként az agresszió a szorongást rejti, a szorongás, pedig az agresszió hiányát, vagy a mosoly néha a depresszió jele, stb. úgy itt is, mintha a két szélsőség, tulajdonképpen a másikat rejtené, mintegy „látens problémaként”. Olybá tűnik, hogy amikor valaki skizoid-szorongással él, valójában a témája éppen a közelség, s így a depresszív-szorongó éppen a távolságot nem ismeri a kapcsolataiban. És hasonlóan, aki kényszeres, valójában a szabadságot szeretné, s a hisztériás a rendszerre vágyik. Ezért is lehetséges az, hogy míg észlelhetjük, hogy az egyik irányban van több ránk jellemző tulajdonság, mégis mintha a másik irányból is lenne bennünk valami. Riemann arról is beszél, hogy a fejlődés útja minden esetben az antinómia iránya, vagyis, hogy talán éppen azért is van bennünk ez a kettősség, mert már részben feldolgoztunk vagy megharcoltunk bizonyos szorongásokat, s így a másik személyiségstruktúrából már el is értünk valamit.
A szerző tovább viszi a gondolatot, hogy a társadalomban megfigyelhető folyamatok is hordoznak valamit ezekből a struktúrákból, sőt, bizonyos szélsőségek felé is eltolódhat egy-egy kor, társadalom. Ez számunkra azért is fontos lehet, mert a közösség létrejötte nem azt igényli, hogy egynemű struktúra határozza meg annak szemléletét, hanem azt, hogy megértsük: mindegyik csak egy szélsőség, de nem az egész. Amikor az Egyházat katolikusnak (görögben: kata + holosz = „az egész szerinti”) nevezzük, akkor azt is valljuk, hogy nem szeretnénk egyoldalúan élni a közösség életét. Hogy nem tolhatjuk el az egyik viselkedést favorizálva az Egyház egészét. Vagyis, miközben lesznek olyanok, akik a remeteségben megtalálják a krisztusi utat és ők is gazdagítják a közösséget, addig lesznek, akik pl. a házasság szentségében, vagy a közösséggel szoros kapcsolatban tudják majd megélni az isteni életet. Lesznek olyanok, akik számára a tradíció merev fenntartása adja meg a biztonságos kapcsolatot akár Istennel, akár az emberekkel, de lesznek olyanok, akik ennek a kapcsolatnak az éltető szálát, csakis az érzelmekkel átjárt utakon, pl. a karizmatikusokkal együtt tudják majd megélni. A fontos itt is az, hogy a sajátunk egyéni, történeti okai felfedezésével, megértsük azt is, hogy okkal könnyebb nekünk a saját utunk, s ez nem a másik útját minősíti, nem az Istenről beszél, hanem rólam. Így nem vethetem meg azt, aki hasonló okokból, éppen a másik utat preferálja.
hirdetésA béke, amit Krisztus szerzett meg nekünk, éppen abban áll, hogy a szorongásokat nem követjük, hanem azokból felszabadulunk. Ennek az iránya és célja a szeretet. Amikor azonban a szorongásból erényeket kovácsolunk, a szeretet óhatatlanul megsérül. Ezért nem szabad, hogy csak úgy fogjuk fel, hogy minden ember magányos szigetként éli meg a hitét Istennel, megvetve azokat, akik a szentmisében a közösséget is értéknek tartják. Vagy ezért nem szabad a közösségi élményt kizárólagosnak tartani, mintha nem is lenne sajátságos, az egyéniségünkhöz kapcsolt utunk az Úrhoz. És éppen így sérti meg a szeretetet, vagyis a hitünk lényegét, az, aki a hagyományokhoz nem csak a dogmák esszenciáját megőrizve szeretnének ragaszkodni, hanem a legfelszínesebb, formális gesztusoknak is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, a másikkal szembeni szeretethez képest. Vagy, amikor a sajátságos elragadtatási élmények túlhangsúlyozásával az Egyház egészének megvetjük a dogmatikus hitét, ha abban nem a mi egyéni érzéseink mutatkoznak meg. Inkább krisztusi úton maradva, saját keresztjeinket felvéve kell egyesítenünk a szeretetben ezeket az utakat. Nagyon fájdalmas megtapasztalni, amikor a szorongásainkból erényeket kovácsolva másokat rekesztenénk ki a közösségből, miközben éppen Isten akarata volt, hogy a közösségben mindenki megtalálja a maga helyét. Az Egyház sokszínűsége és spirituális életének gazdagsága éppen az isteni szándékból született, s amikor ezt valahogy kisajátítanánk, akkor éppen az Alkotóját tagadjuk meg, a magunk sebeinek szabályozó erejét állítva az Úr helyébe. Hogy miből lehet felismerni az ilyen helyzeteket? Éppen abból, hogy a szeretet elé valami más helyeződik. (És igen, szeretném kiemelni, hogy a szeretet alatt a krisztusit értem, amely az igazságra épít és a másikért van.)
A hitünk lényege a személyes kapcsolat Istennel és az egész emberiséggel, s így a kötődések számunkra nem csupán mellékes kísérők, hanem lényegünkhöz tartozó valóságok. A kötődések, pedig oldják a szorongást. A bizalom, amely összeköt, fölé emelhet minket a bennünk munkáló félelemnek, s így tudunk igazán megtanulni szeretni. Ezért az Újszövetség teles-tele van olyan mondatokkal, amelyek a belső szabadságunkat hangsúlyozzák még a törvénnyel szemben is, hiszen e nélkül a szeretetünk sérül meg. De ez éppen úgy nem jelent szakítást az igazsággal, mint ahogy nem jelenthet kényszeres ragaszkodást a szavak szintjével („hiszen a betű öl, a Lélek pedig éltet” – 2Kor 3,6). És éppen úgy megvan ez a szeretet a távolságban, mint az egymásba kapaszkodásban is. Az érett és egészséges hit, amelyre mindannyian meghívást kaptunk, nem a másik elnyomásából, hanem az ő felemeléséből találja meg az útját Istenhez.
Persze, ettől még, ha Jézust szemléljük, azt is meglátjuk, hogy számára nem a tökéletes vallásgyakorlat, hanem a személyes törekvés és elszántság számít! Vagyis, ha a szorongásaink miatt éljük meg valamilyen módon a hitünket, attól még, hogy ez nem a tiszta bizalom útja, Ő szeretettel fogadja az áldozatainkat, hiszen nem a kifejezés módja, hanem a szeretetet adó személye fontos számára.
Molnár Miklós
