Ungváry Zsolt: A parlamentáris demokrácia és a társadalom
Szűk egy héttel a választások lezajlása után kezd kirajzolódni a végeredmény az Egyesült Államokban (addig számolják a voksokat, míg előbb-utóbb az a demokratáknak kedvez), de az vitathatatlan, hogy a két nagy párt szinte fele-fele arányban szerzett mandátumokat. Két, egymással sok kérdésben ellentétes értékrend, gondolkodásmód, elköteleződés – gyakorlatilag azonos támogatással.
Volt idő, amikor a különbség a demokrata és a republikánus jelölt között alig látszott. Nem tűnt jelentőségteljesnek, ki is lesz a végső győztes; általában a jóképűbb. A múlt század második felében az, hogy Nixon vagy Kennedy, Ford vagy Carter, az idősebb Bush vagy a Clinton házaspár férfi tagja nyer-e, nem látszott különösebben izgalmasnak. Most azonban látható, mennyivel másabb lett a világ attól, hogy Trump helyett Biden győzött 2020-ban, s talán méltányolni tudjuk azt a haladékot, amit a világ 2016-ban kapott Hillary Clinton vereségével.
Miközben a demokratikus rendszerekben kialakult ez a fej fej melletti, de lényegileg jelentéktelen versengés, a választók meg is szokták, hogy nincs nagy tétje a szavazásnak. Kereszténydemokraták és szocdemek parlamenti váltógazdasága pár százalékon dőlt el hol ide, hol oda, különösebben nagy kilengések és alapvető irányváltások nélkül.
Nyugaton a helyzet közben változott, és mostanra egyáltalán nem mindegy, ki és milyen programmal vezeti majd az országot.
Pár mandátumon, szinte véletlenszerű voksokon múlik, meddig támogatják Ukrajnát, kitör-e a harmadik világháború, mintává válik-e az ateista homokos és marad-e remény a normális jövőnkre.
Nálunk 1998-ban, de különösen 2002-ben szoros, kiegyenlített eredmények nyomán nagyon eltérő kormányzás következett. Ha valóban válaszokat keresünk a politikai kihívásokra, saját és nemzetünk sorsának alakítására, törvényszerűen van jobb és rosszabb megoldás. Olyan nincs, hogy két élesen különböző értékrend, irányzat, személyi állomány teljesen egyforma támogatottsággal bírjon.
Az egyik oldalnak markánsan erősebbnek kell lennie, már csak azért is, mert ez az 50-50 %-os felállás a társadalom végletes megosztottságát jelenti, ami biztos nem kedvez az egységes, összetartó, szeretetteljes közösség kialakulásának.
Nyugaton fel is bomlott a hagyományos kétosztatúság, de a helyébe lépő, sokpárti koalíciók alkotta többség megint nem ideális, hiszen végső soron olyan kormányzat áll fel, amire senki sem szavazott. (Addig kell kompromisszumokkal összesimítgatni az egyes pártok programját, amíg végül egyik sem érvényesül az eredeti formájában, amihez a felhatalmazást kapták.)
Az egész választás csak egy játék, amiből a senki által nem választott érdekcsoportok (háttérállam, mélyállam, nevesítetlen globális szereplők) kerülnek ki győztesen, mert a döntések az ő szájízük szerint fognak születni. Ezzel egyre nehezebb szembe menni.
Az alternatíva az egyértelmű, magabiztos és demokratikus felhatalmazás lehet, nevezhetjük magyar modellnek: erős, világos világképű, nem véletlenszerűen nyerő párt, biztos többséggel, határozott kormányzással. A demokráciának nem az a lényege, hogy minden döntést demokratikusan hozzunk, hanem hogy a vezetőket demokratikusan válasszuk ki.
A minden kérdésben, napi szinten alkalmazott, „folyamatos demokrácia” döntésképtelenségbe fullad.
Attól, hogy valamit sokan gondolnak, még nem biztos, hogy jó. Ez sajnos benne van a pakliban, Budapest remek példa rá. Ezért nem árt tudni, hogy egyáltalán nem mindegy, kire szavazunk, mert a következmények komolyan kihatnak az életünkre.
Nekünk legalább Magyarországon – legalábbis egyelőre – a választás lehetősége még megvan.
Nyugaton ez eltűnni látszik. Ott bárhogy is szavaznak, a felálló koalíciók a nem választott háttérérdekeket képviselik.
Most viszont mintha felcsillanna valami: Svédország és különösen Olaszország példája reményt adhat. Meglátjuk.
A képen Orbán Viktor miniszterelnök nyitóbeszédet mond az Amerikai Konzervatív Unió nyári konferenciáján (CPAC) Dallasban 2022. augusztus 4-én. Forrás: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher
