Molnár Miklós atya: A depresszív szorongó kapaszkodása Istenbe
Előző írásomban a szorongás alapformáinak kötődési tengelyén indultunk el, amely az önátadástól való félelem, vagyis a skizoid szorongók témáját érintette. Most a másik oldalra tekintünk rá, a szélsőségeit illetően. Ismét elmondom, hogy ez egy spektrum szerűen jelen levő struktúra bennünk, vagyis nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden érintett szélsőségesen tapasztalja magán ezeket a jelenségeket. Sőt, különböző helyzetek hatására még változhat is a szorongás alapformája.
A depresszív szorongás az „én-né válástól való félelem”. Amikor a gyermek az anyáról elkezd leválni, egészséges esetben megindul önmaga meghatározása (az identitás definiálása). Természetesen ez még nem elvont fogalmakból áll, de ilyen alapvető igazságokból, hogy „más vagyok, mint anya”. Ez egyébként az apával való kötődés megerősödésének a kezdete is. Bizonyos esetekben azonban megsérül ez a folyamat, pl. azért, mert az anya valamiképpen elkényezteti, vagy kudarcnak éli meg a gyermekét. Ilyen esetekben az elkülönülés gellert kap és a gyermek félni kezd a leválástól. Ez határozza meg későbbi szorongásait: minden olyan folyamat, amely arra késztetné, hogy önállóan értelmezze magát, az elvesztés félelmét szüli benne. Természetes velejárója lesz, hogy a számára fontos „másikat” idealizálja, magát elégtelennek éli meg. Nem mer nemet mondani, nyugtalanítja a távolság a szeretetének tárgyától és leginkább akkor érzi jól magát, ha függőségi viszonyt tud kialakítani „a stabilitása érdekében.
Az ilyen személynek mindig támaszra van szüksége, leginkább a kiszolgáltatottság jellemzi a kapcsolatait: vagy ő maga lesz azzá, vagy a másikat igyekszik ilyen helyzetbe hozni.
Ezért az Istennel való kapcsolatának alávetettsége kényelmes helyzetet teremt számára. Szemben a skizoiddal, ő nagyon is szívesen kerül minél közelebb a másik személyhez, s bár nem tud elmélyülni a kötődése, hiszen sosem szeretne alannyá válni, az egymásra utaltságban jól érzi magát (tárgyiasítja). Az ilyen struktúrával élő személy könnyen veti magát alá a törvénynek, Isten minden szavát szó szerint is értelmezi, kétségbe nem igen meri vonni, és aggályosságra hajlamos. Miközben igyekszik tökéletesen elvégezni a rá mért feladatot, tulajdonképpen az általa vágyott dolgokat, mivel maga nem meri megszerezni, a kiszolgált személytől várja. Az elmaradása ennek csalódottságot, vagy akár bűntudatot okoz benne. Mivel ő maga nem mer önmaga lenni, kimutatni a vágyait, vagy szükségleteit, illetve az agresszivitásától fél, így átruházza a másikra azok kielégítését. Miközben önmagát szerénynek, alázatosnak és szolgálat késznek éli meg, lenézi azokat, akik nem így élnek és (bár titkolva maga előtt is), egyszerre néz utálattal és ámulattal is az idealizált másikra. (Ennek oka a gyermeki létben való elakadásban keresendő, hiszen ahogy az analitikusok kimutatták, a gyermek egyszerre csodálja és utálja édesanyját, ez utóbbit a kiszolgáltatottsága miatt.)
Mivel fél a konfrontációtól, a közösségben mindenki előtt gyakran láthatatlanul szolgálja ki az igényeket (ehhez gyakran talál majd élősködőket is, akik ezzel visszaélnek), a maga igényeit, pedig legfeljebb burkoltan mutatja ki. Ezért sok elöljáró szívesen alkalmazza őt, a nélkül, hogy észrevenné ez a folyamat lassan az illető tönkremenetelével jár. Később könnyen kialakul náluk közöny és megvetés a világ felé, belekeseredés, vagyis depresszió. (Szívesen hivatkozik leterheltségre, amiről mindig a kegyetlen világ tehet.) Könnyen lemond önmagáról, ami látszólag végtelenül alturistává teszi, de valójában abból kovácsol erényt, amilye nincs, ahogy Riemann mondja, vagyis abból, hogy igazság szerint az éngyengesége miatt nem mer szembeszállni, ellentmondani, vagy igényeket támasztani. Tiltja a vágyakat, impulzusokat indulatokat magának, és az ösztönöket. Ezeket megveti, de közben irigységgel nézi azokat, akik meg merik engedni maguknak az ilyesféle dolgokat. Persze, az irigységet ismét bűntudat követi majd. Olykor önrontásig jut, vagy egészen az öngyilkosságig, mivel a depressziójában az agresszióját önmaga ellen irányítja. Idővel minden megkeresést követelésként élhet meg, amelynek nem mer ellent mondani, ahogy nemet sem mond igazán semmire. Önmagát kevésbe veszi, ezért néha úgy éli meg, talán nincs is joga élni.
Erős készségük az empátia, az elfogadás. Gyakran előfordulnak náluk az agresszió rejtett formái: a panaszkodás, a túlgondoskodás, túlféltés, tanult tehetetlenség, passzív agresszió. Felelősségüket szeretik másokra, vagy a körülményekre tolni, ezért a predestináció, vagy az ördög és az Isten akaratának túl nagy szerepet tulajdonítás közel áll hozzájuk. Szélsőséges esetben a vallási téboly kerítheti hatalmába, és akár krisztusnak képzelheti magát, akinek fel kell áldoznia az életét. Enyhébb esetben gyermeki vonások, struccpolitika jellemzi. „Jónak kell lennie”, hogy megtűrjék őt. Ezért sokan támogatják a vallásos viselkedését, nem észlelve a mögötte álló szorongást és depressziót. Gyakran mosolygós, társaságban humoros, vagy kényszeresen törekszik a társalgás fenntartására, mert internalizál minden elvárást, vagyis retteg mások kudarcától is: a prédikációt úgy hallgatja végig, hogy hol az atya szerepében aggódik, hogy el tudja-e mondani, amit szeretne, figyelnek-e rá, hol a hívek közösségének a szerepében, hogy vajon kapnak-e valamit a beszédből. Mindenkibe szívesen „belebújik”, csak ne kelljen önmagává lennie. Bensőséges kapcsolatot tud kialakítani Istennel, enyhébb esetekben jellemző lehet a misztikus élmény is.
Az elfojtott agresszió később kitörhet és vallási szélsőségek felé vihet.
Nem mindegy, ugyanis, hogy az Isten szeretetének vonzásában, szabadon mondok-e le a magam szükségleteiről, vagy félelemből vagyok aszkéta. Míg az utóbbi a másik megvetésével (farizeusi lét) és néha felszínre törő agresszióval jár, addig a másik a szeretetben keresett utakkal, hogy elvigyük a krisztusi üzenetet. Nem egyszer a történelemben, ez is szerepet játszott olyan helyzetekben, amikor a látszólag szelíd közösség hirtelen kitört és pusztított. Kényszeresen igyekszik pontosan elvégezni minden vallásgyakorlatot, de ez folyton újra termeli a kudarc élményét, ami a saját értéktelenségének és bűntudatának alapja. Ezért könnyen válik egyfajta erkölcscsősszé azok irányában, akiket kevésbe vesz. (Könnyen felejt el dolgokat, mert valójában nem figyel oda mélységében a másikra, jóllehet annak minden igényét előre tudja.) Általában azonban, az erőkifejtést kerülő, passzív magatartásformákat szereti. Türelmes, könnyen késleltet, kivár, ezért számára az eljövendő Isten országa egy jól fogadható kép. Szívesen vetíti bele a jövőbe a ma nem teljesülő vágyait.
A címlapkép forrása: Pixabay
