Ungváry Zsolt: Balsors és víg esztendők örök változásában
Ha lassan is, ha olykor kerülőutakon is, de a sors igazságot szolgáltat. A siralomházban, kivégzésre várva aligha gondolta volna a forradalom leverése után halálra ítélt fiatal Wittner Mária, hogy a temetésén, bő fél évszázad múltán, a köztársasági- és a miniszterelnök tisztelegnek előtte. Több város díszpolgáraként, egy ország szeretetétől és megbecsülésétől övezetten, már életében szimbólummá nemesedve távozik a földi létből.
Valószínűleg azt sem gondolta, a Kádár-rendszer fojtó légkörében, hogy láthatja, amint Nagy Imrét és mártír társait állami pompával újratemetik, és a nekik szolgáltatott elégtétel a kommunista diktatúra és a szovjet megszállás végét jelenti. Mert így történt, és akkor, abban a pillanatban ezek voltak a prioritások. A kizökkent időt a helyére billentették. A történelem már csak ilyen, hogy minduntalan akadnak emberek, hatalmak és eszmerendszerek, amelyek letérítik normális pályájáról, de a végén mindig a helyükre kerülnek a dolgok. Ez a hit, ez a remény éltet valamennyiünket, ezt a bizalmat nyerjük az ünnepeinkből. Az 1956-os októberi forradalom évfordulója közeleg. A szabadság, a magyarság, a büszkeség ünnepe. Ez a mi „pride”-unk, az igazi; amikor csakugyan van mire büszkének lenni. Ugyanezt a magyar hitet és büszkeséget, bő ezer esztendő minden dicsőségét és búját hirdette Munkács várában a turul-szobor. Először a millenniumra állították fel, azt 1926-ban a csehszlovákok (akkor éppen hozzájuk tartozott) eltávolították. 2008-ban került vissza, ezúttal csak 14 esztendő kellett hozzá, hogy a most éppen ukránnak nevezett állam tisztviselői ledöntsék. Gondolván, ha már nem tudták Magyarországot belesodorni a háborúba az egyik oldalon, megpróbálják a másikon.
Mi azonban elég régóta vagyunk itt, láthattunk már mindent.
Amiként Nagy Imrééket újra, Wittner Máriát pedig hősöknek kijáró tisztelettel temettük a magyar idő rendje szerint, úgy fog visszaszállni a turul is Munkácsy Mihály szülővárosának, Zrínyi Ilona dicsőségének várára. Egy madárszobor egyszerre gyönyörű és anakronisztikus. A szobrok statikusak, a szobrok helyben vannak, kőbe-bronzba vésve hirdetik az állandóságot. A madárnak szárnya van, repülnie kell; az eget köti össze a földdel. A turul mindkettőt képviseli.
A magyarság nem tárgyi kérdés. A királysírjainkat szétdúlta tatár, török, Habsburg, a várainkat, kastélyainkat és templomainkat lerombolták, kincseinket széthordták. De mi tudjuk, hogy mi és hol volt, a lelkünkben, gondolatainkban, érzéseinkben és sóhajainkban élnek. Nekünk a turul ott van Munkács várának ormán, ahogyan Székesfehérváron Szent István és Imre herceg sírja, Visegrádon Mátyás palotája; ahogy a szovjet megszállás alatt is őriztük 56 emlékét. Magyarnak lenni érzés; nyelv, irodalom, história, hagyományok és tudat.
Ha az utolsó magyar is elmenekül Kárpátaljáról, ha az utolsó erdélyi templomunkból is ortodoxot csinálnak, ha a nagyságos fejedelem sírja hirtelen az országhatáron túlra is kerül, attól nekünk az még mind magyar marad. „A falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében”, mondja Dobó az Egri csillagokban. A halott Wittner Mária vagy a munkácsi vár árkába dobott turul erősebb, mint megannyi élő ellenségünk. Mert a lelkünkben van, azt pedig nem tudják tőlünk elvenni!
A címlapképen a Munkács várán lévő turul-szobor látható. Forrás: MTI / Friedmann Endre
