Solti Ferenc: Nem engedhetjük el a határon túli magyarok kezét
Nem engedhetjük el a határon túli magyarok kezét. Nem minden az állami támogatás, mi is lehetünk azok a kapcsok, amelyek megerősítik a magyar–magyar kapcsolatokat – nyilatkozta lapunknak Solti Ferenc a Kereszténydemokrata Néppárt Pest Megyei Nemzetpolitikai Munkacsoportjának elnöke.
– Gyakran szokta mondani, hogy magyar az, akinek a trianoni békediktátum fáj. Milliók élnek ebben az országban úgy, akik közömbösek e téma iránt. Akkor ők valóban nem is lennének magyarok?
– A magyarság egy lelkiséget is jelent. Meg kell valljam őszintén, nagyon nehezen tudom megérteni jelenünk közönyét a határon túli magyarság iránt. Ők mi vagyunk, attól függetlenül, hogy hol húzódik az országhatár. Katolikus, hívő emberként pontosan tudom, hogy minden embert meg kell érteni, el kell fogadni és végső soron szeretni kell.
Nem lehet az a cél, hogy nekik is fájjon Trianon, az viszont igen, hogy több figyelemmel és odaadással forduljanak a határon túli magyarság és azok kihívásai iránt.
A mai multi-kulti világunkban nem könnyű fogékonynak lenni Isten és haza iránt, de minden lehetséges eszközzel meg kell próbálni ezt a célt szolgálni.
– Sokan úgy tartják, hogy túl sok forrást biztosít a magyar kormány a határon túli magyarság részére, amelyeket éppen ezekben a bizonytalan években nem kellene tovább folytatni.
– Vitathatatlan, hogy a kormány rengeteget tesz 2010 óta a határon túli magyarságért, de ez az a terület, ahol minden támogatás, segítségnyújtás kevés. Egyes német politikusok – a háborús bizonytalanság hatásaként – azt mondták, hogy 16 fokos lakásokban, több réteg ruhával is át lehet vészelni egy telet. Ezzel a párhuzamnál maradva én úgy gondolom – és szerintem még nagyon sokan – vállalnának hasonló szűkösséget, megszorításokat, ha ezekkel valóban a határon túli magyarok boldogulását tudnánk szolgálni.
Ez az eltökéltség az, amire szükség van, mert az anyaország sohasem engedheti el a határain kívül élők kezét.
Az anyagi támogatások csupán csak egy a lehetőségek sokaságából. Mi is lehetünk azok a kapcsok, amelyek megerősítik a magyar–magyar kapcsolatokat. A változás, a megerősödés rajtunk áll, döntéseinken, céljainkon, hogy valóban ki tudjuk nyújtani a kezünket és minden érdek nélkül a keblünkre tudjuk-e ölelni egymást.
– Miért is olyan nehéz a határon túli magyarok élete?
– Idegenben, más állam fennhatósága alatt élő magyarok sok esetben hősök, akik vállalják azt, hogy kisebbségi sorban élik le életüket. Ez sok lemondással és olykor megaláztatással is jár. Az elmúlt években, hónapokban érthetően a legnagyobb figyelem Kárpátalja magyarságára fókuszálódott: nem túlzás, ott minden megváltozott. Nagy szükség van a társadalmi összefogásra, mert a java csak most jöhet.
– A rendszerváltozás előtt megvolt ez. A magyar társadalom egy emberként foglalt állást a Bős–nagymarosi vízlépcső, vagy éppen az erdélyi falurombolások kapcsán. Bennünk van még ez a szolidaritás?
– Aki abban az időben szolidáris volt az megmaradt annak. Csak az akkori harmincasok, ma már hatvanasok, megöregedtek és kevésbé aktívak. Ennek ellenére én azt tapasztalom, hogy a fiatalságnak egyre több élő kapcsolata, személyes tapasztalata van a határon túl élőkkel és ez örömteli. Képesek lennének az áldozatvállalásra, ha úgy hozná az élet.
Többen vagyunk, de ne tagadjuk, hogy a globalizált, technokrata világunkban egyre nagyobb az ellenszél is.
Az ellenzéki hangok is erősödnek, hogy ha a határon túli magyarságról, vagy az ő támogatásukról van szó. 
– 2004. decemberi népszavazás baloldali narratívája is erről szólt.
– Sajnos a népszavazásokra jellemző, hogy érvénytelenül zárulnak. Így történt ez most áprilisban és 2004-ben is. Hiába volt a döntő többség a nemzeti érdek mellett, mégis kevesen mentek el voksolni. Meglátásom szerint akkor nem lett volna szabad a Magyarok Világszövetségének kierőltetni a népszavazást.
A Fidesz-KDNP idővel a kezdeményezés mellé állt, de már első pillanattól kezdve látni lehetett, hogy nem lesz egy sikeres ügy.
2004 decembere azonban mégsem volt teljesen eredménytelen: kiderült az igazság, hogy nincs népi, nemzeti baloldal. Ezt a bélyeget a bal-liberális politikai pártok és utódjaik máig nem tudták lemosni magukról. Ugyanakkor ez nagyon sok fájdalmat okozott a határon túli magyaroknak. Leírhatatlan csalódást, amelynek következtében több százezer magyar honfitársunk érezhette úgy, hogy elárultuk őket.
Székelyföldön járva mai napig mindig megtapasztalom ezt. Az érvénytelen népszavazás miatt nehezményeznek ránk.
A szórványokban azonban ez nem téma: ott ma a megmaradásért küzdenek, hogy legyen magyar szó, magyar jelenlét az adott településeken. Hogy lesz-e, az rajtunk is áll.
– Említette, hogy a baloldal máig nem tudta a 2004-es népszavazást megmagyarázni, mi a helyzet az új pártokkal?
– Ezek a pártok még annyira sem gondolkodnak nemzetben, mint a korábbiak. Így ezen a téren meglátásom szerint még rosszabb a helyzet. Globalista értékeket hirdetnek, ez az oka annak, hogy semmilyen kapcsolatban nincsenek a határon túli magyarokkal. Ha mégis, ott is csak a liberális, urbanista körökkel.
A határon túli magyarok megértéséhez szív kell, beleérzés és sok-sok emberi kapcsolat.
Ezeket a személyes tapasztalatokat kell megerősíteni fiataljainkban, ha ez megtörténik a határ mindkét oldalán, akkor van jövőnk és a magyarság meg fog maradni a Kárpát-medencében.
Tóth Gábor
Az úzvölgyi román keresztállításoknál drámaibb kegyeletsértést nem ismerünk Európában
Az úzvölgyi román keresztállításoknál drámaibb kegyeletsértést nem ismerünk Európában
Kiemelt képünk forrása Szennyes Krisztián, Vasarnap.hu
