Molnár Miklós atya: Mit jelent irgalmazni?

Irgalmas a mi Urunk, Istenünk. Manapság igyekszünk sokat hangsúlyozni ezt, mert az emberiség vágyik a biztonságra. De mit is jelent az irgalmasság a megváltás tükrében? Az Isten sosem tud irgalmas lenni úgy, hogy közben igazságtalanná válik. Jézusban az irgalom és az igazság eggyé lett, így azóta azt mondhatjuk, hogy az irgalom nem más, mint az igazság megvalósulása. Nézzük ennek az értelmét!

Amikor az ember bűnbe esett, az Isten igazságosságával szembekerültünk. Bár mi szeretnénk időnként „nem-tudomást-venni” az igazságról, hogy kényelmesebb legyen az életünk, ilyenféle elvtelenségre Isten nem képes. Ezért Jézus elhatározta, hogy magát ajánlja fel helyettesítő áldozatul, hogy minekünk ne kelljen meghalni.

Az Ő halála igazságot szolgáltatott: kifizette a bűn árát, vagyis „a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53,5).

Amikor az áldozat beteljesedik, akkor ettől már igazságos, hogy Isten megirgalmaz nekünk, mert Krisztus megváltott minket. Így, amikor Isten, vagy akár mi, irgalmasságot gyakorlunk, nem teszünk mást, minthogy az igazság szerint cselekszünk, méghozzá aszerint az igazság szerint, amelyet Jézus szerzett meg nekünk. Így, csak Benne van üdvösségünk.

Ma azonban gyakran rosszul használjuk fel az életünkben ezt a nagy ajándékot! Péter apostol figyelmeztet minket, hogy nem szabad a bűneink takarójának használni a szabadságunkat (vö.: 1Pét 2,16), illetve később is emlékeztet, hogy Isten türelmét tartsuk üdvösségnek (vö.: 2Pét 3,13). Ez azt jelenti, hogy nekünk is van feladatunk ezzel a megváltással. Ha nem is miénk az oroszlánrésze… Mit kell tenni? El kell fogadnunk ezt az irgalmat, a megváltásban kell élnünk. Mit jelent ez? Elsősorban azt, amit minden szeretetkapcsolat születésénél teszünk: rá kell hangolódnunk arra, akivel kapcsolatba akarunk kerülni. Ez egy út, amelyen keresztül napról napra igyekszünk mélyíteni a kötelékünket Istennel. Azonosulva az Ő szándékaival, útmutatásaival, parancsaival, stb.

Sokan félreértik az irgalmat és azt gondolják, hogy „ha Isten szeret engem, akkor üdvözíteni is fog”. Csakhogy, ahogy említettem, Isten nem tud igazságtalanul irgalmazni.

Vagyis, komolyan veszi a döntésemet, melyet a tetteimmel, irányultságaimmal, viszonyulásommal mondok ki az életem során. Azaz, elfogadja, ha visszautasítom, de akkor magától az Élettől zárom el magam, vagyis, a kárhozatom mellett döntök. Tehát az, hogy Isten irgalmas velem, nem jelenti azt, hogy nekem nincs már szükségem erőfeszítésekre, de azt igen, hogy ha én beleteszem, amit kell, Ő kipótolja. Irgalmasnak kell lennem, ahhoz, hogy nekem is irgalmazzanak (vö.: Lk 6,37).

Még egy dolgot érdemes tisztázni a mi feladataink körül! Hol van a határ? Az irgalom eredeti célja az igazság helyreállíthatósága, amely azt is jelenti, hogy az elesettekkel kell foglalkoznunk. Érdekes megfigyelni, hogy számos nagy humanitárius személy bukott el a segítésben. Ennek leggyakrabban az ún. „bevonódás” az oka. Ilyenkor a segítő annyira mélyen azonosul érzelmi szinten az elesettel, hogy ő maga sem marad stabil pont. A segítő szakmákban márpedig alapvetés, hogy akkor tudok javára lenni a rászorulónak, hogy ha én magam lelkileg biztos talajon állva érkezem meg a problémához. Amikor ez felborul, már nem tudok segíteni, mert én is fuldoklom. Ilyenkor a segítő azonosul a másik problémájának tartalmával is, aminek hatására egyébként a rászoruló odajutott, ahol van, így nem csoda, hogy a segítő maga is hamarosan ott találja magát az elesett mellett a gödörben. Ez azt fogja okozni, hogy az illető szintén kétségbeesetten kiabál és rúgkapál majd, mert hiszen elvesztette az egyensúlyát és a kompetenciáját, már csak azt és annyit lát, mint a kliense.

Akkor is gyakorivá válik ennek a bevonódásnak a veszélye, ha túlbecsüljük a saját szerepünket: azt hisszük, hogy magunk elegendőek vagyunk a megváltáshoz.

Jézus figyelmezteti a tanítványait, hogy vannak hiányok, amik végig megmaradnak a történelemben (Jn 12,8), azért, hogy felszabadítsa őket az értelmetlen terhek alól. Megtanítja nekik, hogy nem az ő feladatuk megváltani a világot, nekik csak segíteni kell eljutni az embereket az ítélethez, vagyis a kereszt alá, hogy ott minden helyre kerülhessen. Így az Egyházban a karitatív tevékenység nem eredendő cél, hanem következmény, de éppen ezzel tud valódi segítséget nyújtani azoknak, akik erre rászorulnak. Ha tiszteletben tartjuk a saját szerepünket a megváltás művében, akkor nem fenyeget az a veszély, hogy bevonódva mi magunk is elbukunk. Így valódi segítséget nyújtunk, vagyis arra fordítjuk a figyelmünket, hogy a rászoruló maga találja meg a kiutat és az ehhez szükséges erőforrást, nem pedig mi akarunk majd helyette megoldani mindent.

Irgalmasnak kell lennünk: el kell vinnünk a húsvét fényét, az igazságot az embereknek, hogy megtalálják azt, aki annyira szerette őket, hogy életét adta értük.

 

Molnár Miklós atya: Az aranyborjúról

Molnár Miklós: Az Isten elköteleződése felénk

Molnár Miklós atya: „A másik szemében a szálkát”

Címlapkép: Pixabay.com

Iratkozzon fel hírlevelünkre