Szakály: A csendőrség a bűnmegelőzés hatásos eszköze volt
– Hogyan jött létre a csendőrség intézménye?
– A csendőrséget elsőnek a haderőn belül hozták létre. Egyfajta katonai rendészeti szervként működött Franciaországban, már a 15. században. Később a Habsburg Birodalomban is felállítottak ilyen alakulatokat, amelyeknek a legfőbb feladata az volt, hogy felügyeljenek a közbiztonságra. Később már nemcsak a haderőn belül, hanem a lakosság között is tevékenykedtek.
A csendőrség intézménye Európa-szerte gyorsan elterjedt.
Szerepét mutatja, hogy Olaszországban napjainkban a negyedik haderőnemnek is tartják a szárazföldi erő, a tengerihaderő és a légierő mellett. 
– Mi volt a csendőrség sajátossága?
– Az, hogy ez egy katonailag szervezett őrtestület volt, ami többnyire kettős alárendeltségben működött. Magyarországon is egyszerre volt a honvédelmi miniszternek és a belügyminiszternek is alárendelve.
– A csendőrség hazai megjelenését a lakosok többnyire ellenezték. Mi volt ennek az oka?
– 1849-et követően, a levert szabadságharc után a zsandárok – ahogy a csendőröket hívták akkoriban – az elnyomó, osztrák hatalmat szimbolizálták. Hiába lett a közbiztonság jobb, a nemzet lelkének nem tett jót a zsandárok megjelenése, hiszen őket mindvégig idegeneknek tekintették. A magyarok pedig többnyire a betyárokkal, zsiványokkal éreztek együtt.
Ha lehetett szívesen bújtatták őket, illetve vezették félre a zsandárokat.
– Mennyire jellemezte az idegenajkúság a zsandárokat?
– Ez nem volt szempont, a birodalom soknemzetiségű volt, így bármilyen anyanyelvű személyből lehetett csendőr. Akár német, cseh, szlovák nyelvterületről is kerülhettek a magyarok közé. Természetesen a zsandárok idővel elsajátították az ott élők nyelvét.
A 19. század közepén már hat zsandárparancsnokság működött az ország területén, amelynek a működését a magyar társadalom sokáig sérelmesnek érezte.
Ezért volt az, hogy a kiegyezés egy fontos része volt a zsandárezredek megszüntetése. Helyüket az Osztrák–Magyar Monarchiában a csendőrparancsnokságok vették át. 1881-ben hozták létre a Magyar Királyi Csendőrséget, ami gyakorlatilag a már évtizedek óta működő intézményegyüttest fejlesztette tovább. 
– Mit jelentett a falusi társadalomban a csendőrség?
– A csendőrség minden törvényhatósági jogú városon kívül működött. Azaz a szervezet az ország területének közel 90 százaléka felett tartotta fent a közbiztonságot. Ezen összetett feladatok ellátására egy sajátos szervezet épült ki: ennek az alapja az őrs volt, amelyik egy nagyobb területet ellenőrzött vagy felügyelt. Egy ilyen őrsben általában 7 és 12 csendőrt helyeztek el, akik mindennapi szolgálatot láttak el. Kettesével járőröztek, minden napra megvolt az útvonaluk, hogy – gyalogosan vagy lóval – merre kell „portyázniuk”.
Mindez pedig a bűnmegelőzés egy hatásos eszközének bizonyult.
A csendőrség járőrei a magyar államot képviselték bárhol is jártak. A vidéki lakosság összességében pozitívan fogadta a csendőröket, mert a közbiztonság megszilárdult. A korabeli statisztikák felderítési mutatói azt mutatják, hogy az emberölés, a rablás, a lopás visszaszorult.
– Mi volt a siker titka?
– Nem volt különösebb titok vagy olyan módszer, ami az eredményességet elősegítette volna. A csendőrök hatékony munkavégzése lényegében abban állt, hogy ugyanabból a közegből jöttek ők is, mint amelyet felügyelniük kellett. A csendőrlegénység döntő többsége szegényparaszti sorból került ki. A talpraesett, és jó eszű fiatalokat pedig megfelelő iskolai képzésben részesítették, felkészítették őket a csendőri szolgálatok ellátására.
Értették a falusi emberek életét és kihívásait.
Ismerték a közösséget, hogy egy tyúklopás esetében kik azok, akik közül valószínűsíthetők az elkövetők. A csendőrök nemcsak a falusi társadalmat ismerték jól, hanem az emberi közösségeket körülvevő tájat is. A legénység minden településen felkutatta a különböző búvóhelyeket, csalitosokat, erdőket, amelyeket egy-egy bűncselekmény elkövetése során az elkövetők felkereshettek. A kiváló környezetismeret, helyismeret mellett az állandó jelenlétet emelném ki, mint az eredményesség fő okát. A csendőrök ugyanis sohasem járhattak civil ruhában, azaz ők szolgálaton kívül is mindig egyenruhát hordtak.
Ez az állandó jelenlét komoly elrettentő erőt képviselt.
– Ismertek olyan esetek, ahol egy-egy pofon segítségével kerültek elő a tettesek.
– Természetesen nem állíthatom, hogy ne csattant volna el egy-egy pofon itt vagy ott. Többnyire a csendőrök azonban nem az erőszakra, hanem a tekintélyükre alapoztak konfliktusos szituációkban. Ha a csendőrség tudomására jutott bármiféle bűncselekmény, ha hozzá fordultak a hatóságok – a szolgabíró vagy egy járásbíróság –, akkor az ő feladatuk volt a bűnelkövető elfogása. Azt, hogy ezt a csendőr miként hajtja végre, abba nem szóltak bele. 
– A csendőrök tevékenysége nem volt kockázatmentes. Hogyan zajlott egy konfliktus kezelése?
– Mindig kettesével jártak, de ha nehéz vagy veszélyesnek tűnő feladatot kellett lebonyolítaniuk, akkor megerősített járőrrel: három fővel vonultak ki.
A csendőrök mindig fegyvert viseltek: szuronnyal ellátott puskájuk volt és kardjuk, a tiszteknél pedig még maroklőfegyver is.
Sokan nem tudják, de nagyon lényeges, hogy a csendőr a fegyverét köteles volt használni a szervezeti és szolgálati utasításban felsorolt esetekben: azaz nem volt mérlegelési joga. A cél természetesen nem az élet kioltása volt, hanem a bűncselekmény megakadályozása, adott esetben a megtámadott életének a védelme. A csendőr eldönthette, hogy karddal, szuronnyal vagy lőfegyverrel, célzott lövés leadásával avatkozik-e be.
Az ilyen fegyverhasználat nem volt túl gyakori, mivel mindenki tudta, hogy a csendőri közbeavatkozásnak komoly következményei lesznek.
Ráadásul, amikor elfogták a gyanúsítottat, a bűnelkövetőt, akkor átadták az illetékes hatóságnak. Hogy milyen büntetést kapott azt követően az adott személy, az már a bíróságok hatáskörébe tartozott.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása Tóth Gábor, Vasarnap.hu
