Bolsevik hatalmi technikák a rendszerváltás idején
– Nemrégiben jelent meg a Hatalomtechnika a pártállam végóráiban című kötete. Miért választotta ezt a kutatási témát?
– Sok éve foglalkoztat a pártállami rendszer és annak működése. Ehhez a bolsevik kommunista vagy forradalmi marxista pártok hatalomtechnikájának tanulmányozásában éreztem azt a kutatási irányt, amivel a diktatúra természetét kritikai megközelítésben mélyebben megismerhetem. Kifejezetten érdekeltek a hazai vonatkozások, a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak. Gondolok itt azokra az intézkedésekre, amelyek az egész rendszer felépítményére, struktúrájára, a politikai intézmények megváltoztatására irányultak.
A „keményebb” szocialista rendszerből igyekeztek egy szofisztikáltabbat kialakítani.
A kötetből kiolvasható, hogy az ideológia és a párt – mint „történelmi” kommunista párt – korábban megbukott, mint ahogy a rendszerváltás bekövetkezett. Ugyanakkor a hatalmat természetéből fakadóan képes volt megtartani és hosszabb távon is erre próbált törekedni.
– Miért tartották fontosnak a szocialista országvezetők is a rendszer megreformálását?
– Kádár János utolsó időszakában lényegében mindenki érezte, hogy változtatásra van szükség. A pártvezetés örökösei a rendszer „demokratikusabb” arcát igyekeztek kialakítani, bemutatni. Nagy kérdés volt, hogy megreformálható-e a szocializmus.
A könyvemben azt is vizsgálom, hogy milyen politikai folyamatok vezettek oda, hogy a hatalom a megújulás, belső átalakítások megindítása mellett döntött.
– Gondolom ebben jelentősen közrejátszottak a külpolitikai események is.
– Igen, kényszerítette őket a nemzetközi politikai, illetve gazdasági helyzet és azok hazai következményei. Részben tehát a külső tényezők vitték rá a legfelsőbb vezetést arra, hogy grandiózus átalakítási tervet hozzanak létre, hogy a politikai irányítást maguknál tudhassák.
Ugyanakkor nem kétséges az sem, hogy a reformokkal elsősorban hegemón helyzetük megtartására törekedtek. 
– A rendszerváltás lehetett volna egy egyenes történelmi folyamat eredménye?
– Közel sem. Egy ilyen kép „hamis”, mivel a rendszerváltás, illetve az ahhoz kapcsolódó folyamatok nem voltak zökkenőmentesek. Az addigi vezetés számára sem, hiszen elvesztette az irányítást, a hatalmat, pont azt, amit a leginkább meg akart őrizni. A ’80-as években megindult újabb reformkísérlet éppen a hatalom megtartásáról szólt.
A többpártrendszer vagy a többpárti politikai kultúra újraéledése számukra hátrányos velejáró volt.
A szocialista rendszerben nem voltak szabad választások.
– Milyen eszközökkel igyekezett az MSZMP hatalmon maradni?
– A kutatásaim alapján azt mondhatom, hogy szinte minden eszközt megragadtak. Ugyanakkor voltak fontos kivételek is, amelyekkel nem éltek:
így az erőszakos eszközöktől, fegyverektől és a karhatalom bevetésétől is távol maradtak.
A számukra idegen kapitalista, polgári és nyugati értékek, mint rendszerelemek alkalmazását azért vitték végbe, hogy a kommunista vezetés a hatalmát megtarthassa. A vezetés „tágra zárta” lehetőségeit. A helyzet azonban átbillent egy olyan ponton, ahonnan a rendszerkritikus társadalmi közegek, terek és szereplők hirtelen testet és formát öltöttek: többnyire mozgalomként, szervezetként.
A magyar közélet a változásokra nagyon gyorsan reagált, akcióba lendült és így jött létre a rendszerváltoztató-rendszerváltó politikai ellenzék, az új korszak politikai elitjének bázisa. 
– Kik voltak akkor az MSZMP-n belül a hatalmi rendszer fő irányítói?
– Egy olyan rendszerben, amely egy abszolút centrális szervezési gyakorlatot követ, ott azt kéne mondanunk, hogy Grósz Károly főtitkár, de mégsem tehetjük ezt. Azt gondolom, hogy a ’80-as évek legvégére a pártállam vezetői kevéssé voltak képesek az ország és az események irányítására.
Ez pedig elsősorban az éppen általa vagy általuk „átszabás” alatt lévő rendszer miatt történt.
Akiknek jelentős szerepe volt a politikai hatalomban, azok közismertek: Grósz Károly, Pozsgay Imre, Németh Miklós, Nyers Rezső, Horn Gyula, Horváth István, stb. Az állami vonalon vannak közismert, de súlyukhoz, vagy jelentőségükhöz képest kevésbé felfedezett szereplők, mint például Kulcsár Kálmán vagy éppen Kilényi Géza.
– A rendszerváltás előtt mennyire volt jelen a korrupció, illetve az idegen hatalmak, gazdasági érdekek kiszolgálása?
– A pártállam olyan helyzetbe került, amelyben a meglévő függőségek – akár formális szövetségi, nemzetközi és egyéb kötelezettségek mellett – rengeteg új, addig nem létező típusú kapcsolat létesült pénzügyi szervezetekkel, bankokkal, nyugati államokkal.
Ezekből az alapvetően szükség vagy kényszer szülte „lehetőségekből” új függőségi kapcsolatok, több esetben kényszerpályák alakultak ki. 
Egyáltalán nem kevésbé szorosak és szigorúak, mint azok, amelyek éppen akkor lassan kezdtek felfoszlani. Azt hiszem, hogy az ország akkori helyzetében és állapotának tükrében egyértelmű, hogy ezek az új, vagy erősödő kapcsolatok érdekeltséget, piacot láttak az országban és a térségben. Ezek az erők törekedtek is az érdekeiket érvényre juttatni, ami nem volt sikertelen.
A gazdasági, üzleti érdekek közül sok a politikai, katonai és nemzetközi „díszletek” között jutott érvényre.
A nyugati világ rendszereihez való kapcsolódás ezzel együtt teremtődött meg.
– Mi vezetett végül a kommunista hatalom bukásához? Erős szovjet akarat mellett létrejöhettek volna a rendszerváltoztatások?
– Nem gondolom, hogy a szovjet akarat ne lett volna erős, inkább az a kérdés, hogy ez mire volt elég? Hiszen addigra az egyes szocialista államokban jelentős folyamatok mentek végbe. A gorbacsovi szovjet vonalnál keményebb vezetésekre gondolva Románia, vagy az NDK esete azt mutathatja, hogy ahol nem a Szovjetunió által támogatott tendenciát képviselte a politikai vezetés, ott történtek úgy a dolgok, ahogy történtek. A szovjet vezetés a politikai mellett a gazdasági-társadalmi, nemzetközi átrendeződéssel nemcsak lehetőségként és valószínűségként számolt, hanem tényként.
Tóth Gábor
A Vatikán katakombaegyház kiépítésével harcolt a Szovjetunió ellen
Kiemelt képünk forrása Fortepan, Horváth Ernő
