Az ószövetségi történet szerint Dávid álmában lepi meg ellenségét, Sault, de nem mer (nem akar, nem tud) kezet emelni a felkent királyra, ezért csak a lándzsáját viszi el. Imre király ellen fellázad öccse, a későbbi II. Endre. A csatára készülő két tábor farkasszemet néz, ám Imre egyedül átmegy az ellenséghez, mindössze egy pálcával a kezében, és az ellenség elképedt katonái között elfogja és magával viszi hűtlen testvérét. „Ki meri kezét emelni a felkent királyra?”, kérdezi, és senki sem mozdul. Az Asterix az olimpián című filmben Brutus összeesküvést sző „apja” ellen, és katonái körbeveszik a fegyvertelen Caesart. A római diktátor azonban pár szóval és egyetlen pillantással meghátrálásra készteti a pártütőket, mert Caesar (no és persze Alain Delon) tekintetétől ki ne riadna meg?

A példákat hosszan lehetne sorolni. A tekintély (áradjon az bár a személyiségből vagy a betöltött hivatalból) olyan eseményeket alakító tényező, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Elvileg szeretjük, ha a főnök, a felettes „közülünk való”, „olyan, mint mi”, de igazán sikeres és tisztelt vezető abból lehet, akiről érezzük, hogy kiválóbb, különb, karizmatikusabb az átlagnál.

Az ellenzék miniszterelnök-jelöltje rendszeresen tanújelét adja, hogy híján van a méltóságnak.

Bárkivel leáll vitatkozni, könnyen kijön a sodrából; kiabál, veszekszik, mint a legutóbbi felvételeken egy piacon az árussal. Ez nem egy „mindannyian egyenlők vagyunk” típusú demokrata megnyilvánulása, nem is a „meghallgatom a nép szavát” Mátyás királyi gesztusa, hanem egyszerű primitív agresszió. Ahogyan bárki (bárki, az átlagnál indulatosabb) reagálna egy konfliktusra. Egy miniszterelnök azonban ne legyen „bárki”, és ne a hétköznapok suttyóságát emelje be saját eszköztárába. Egy miniszterelnök ne hívja ki az őt bíráló újságírót vitára, hanem nyilatkozzon neki.

Ilyen indulatokkal, ilyen hozzáállással nem lehet sem a saját frakciók támogatását elnyerni, sem a másik oldalt meggyőzni. Nem lehet sem hazai gazdasági partnerekkel, sem más országok politikusaival érdemi tárgyalást folytatni.

hirdetés

Ez nem egyszerű bunkóság, ez több annál: alkalmatlanság az adott pozícióra. Énektanár sem lehet az, aki botfülű, vagy sebész az, akinek remeg a keze.

Néhány éve kint voltunk egy Siófok-Puskás Akadémia meccsen. Az első félidőben körülöttünk többen is gyalázták az ellenfelet, néhányan még a miniszterelnökre is tettek megjegyzéseket. A szünetben aztán felfedeztük, hogy a VIP páholyban (ez Siófokon úgy néz ki, hogy a lelátó közepén egy derékmagasságban lévő korlát elválaszt néhány színes műanyag széket a nyolcvanas évek betonüléseitől) ott ül Orbán Viktor. Pár méterre, minden különösebb védelem nélkül. Sokan odabotladoztak a lépcsőkön, ülőhelyeken keresztül, és a korlát mellett megtorpanva egy-egy szelfire, néhány szóra odahívták a miniszterelnököt, aki készségesen válaszolt, sőt fotózkodott is. Senki nem szólt egy rossz szót sem, azok siettek leginkább a közös fényképhez, akik az előbb még a leghangosabban szidták a vendégcsapatot.

Még az is lehet – én jó tíz-tizenöt méterre álltam; mai napig bánom, hogy nem mentem oda a gyerekeimmel egy közös fotóért –, hogy akadt, aki csúnyákat mondott a miniszterelnöknek. Ha így volt, gyorsan lerendezte, mert kívülről ennek nyoma sem látszott. Elképzelhetetlen volt akkor is, és így visszagondolva is anakronisztikusnak tűnik, hogy Orbán Viktor nekiálljon kiabálni a drukkerekkel.

Számtalan dolgot el lehet sajátítani. Politikus bárkiből lehet. (Aki ezt nem hiszi, nézze meg Kunhalmi Ágnest vagy Arató Gergelyt.) De a sikeres államférfi ennél több. Az csak részben tanulható. És

úgy tűnik, MZP-ben még az igény sem született meg erre a tanulásra.