2019-et írtunk. Az Európai Unió felállította a biztosok testületét, és az Európai Bizottság tagjaként megnevezte az „európai életmód előmozdításáért” felelős biztost és bizottsági tárcát is. Az elnevezés körül akkoriban kisebb vita bontakozott ki, mert az első javaslat az európai életmód védelmét célozta meg.
Védelmét és nem előmozdítását. De ha valamit védeni kell, az eleve veszélynek van kitéve — lépett működésbe a PC gondolkodás és nyelvezet — ez esetben meg kellene nevezni a fő veszélyforrásokat. Meg kellene nevezni a tradicionális európai életmód tartópilléreit. A kereszténység – vagy legalább a keresztény kultúra — még köztük van? – hiszen kimaradt az európai alkotmányszerződésből, illetve a lisszaboni szerződésből is a kereszténységre való utalás. Levezethető-e egyáltalán ma bármilyen érték és életforma az alapító atyák által az Európai Unió szimbólumává emelt Mária-jelképből, a 12 csillagból? Nem lehetséges az, hogy ezeket az értékeket leginkább magától, az Európai Uniótól kellene védeni?
Így aztán úgy döntöttek, „protection” (védelem) helyett legyen „promoting” (előmozdítás), mert ezt nem kell megmagyarázni, úgyis tudja mindenki: a mai „európai életmód” az, amivé vált, nincs ebben már semmi tradicionális. Nem csiszolódott, kristályosodott, hanem kopott és porladt. Amiben már nem elfogadás és tolerancia van, hanem annak „csúcsra járatása” révén a kisebbség diktatúrája a többséggel szemben, az abnormális uralma a normális felett. Az európai őslakos ne menjen a no-go zónákba, ha jót akar, és ne idézze a Bibliát a férfi-nő kapcsolatra vonatkoztatva, mert bíróság elé állítják.
Nem kell persze arra gondolni, hogy az életmód, az életforma az idők során változatlan marad. Szükségleteink, munkakörülményeink, anyagi helyzetünk, életkorunk változásaival módosul a magatartásrendszerünk is. Arra azonban törekedni kellene egy közösségnek, hogy a tradicionális életmódmintákat közös európai örökségünkből felmutatva elismerje, felkínálja. És erre az EU képtelen; az egyre liberálisabbá váló döntéshozóktól ma már ezt nem várhatjuk el. Azt viszont elvárjuk, hogy a közép-európai tagállamokban még meglévő életformát ne vitassa el tőlünk, ne erőltessék ránk az idők próbáját ki nem állott, sehol nem igazolt újat. Itt az ideje, hogy kimondjuk: nekünk a magyar életmódot, életformát kell védenünk. Ezt azzal kell kezdenünk, hogy a változó világban megkeressük az állandót, a biztosat, a fogódzót, a rendet.
Egy igen hétköznapi, ám annál érdekesebb szavunk: a rend. Annak idején a szegény ember, szegénya sszony örült, ha volt egy rend ruhája (egy teljes öltözete). Ez az egy rend ruha sokat elárult viselőjéről, meghatározta helyét a világban: származását, osztályát, nemét, családi állapotát – csak hogy néhány fontosabbat kiemeljek. Szintúgy rendet vágott a parasztember a kaszálón, s ha este betért a mulatságba egy egész táncrendet táncolt végig. Beszélhetünk szerzetesrendekről is, ahol az atyák szintén rendi ruhát viselnek. Ott van a különböző intézmények házirendje, az otthonunkban teremtett rend. A természet és az élet rendje. Hétköznapi szó, mégis súlyos tartalommal bír. Használjuk sokat, mégsem értjük igazán.
hirdetésRend van az éjszakák és nappalok, az évszakok váltakozásában. A keresztény ünnepkörök, jeles napok és időszakok keretezik, ritmust adnak az életünknek. Sajnálkozhatunk persze amiatt, hogy a vallásgyakorlók száma csökken, vagy hogy az egyház előírásait egyre kevesebben követik. Ugyanakkor örvendetes, hogy a keresztény kultúrához való ragaszkodásnak vannak biztató jelei. Ilyen például az, ahogy karácsony előtt megjelentek a települések főterein az adventi koszorúk – mint egyfajta közös pont az ünnepben. Ez az elmúlt 15-20 évben vált általános szokássá. Egy falu, város közössége összegyűlik a gyertyagyújtásra, jó esetben az egyház részvételével, jótékonykodással, karácsonyi dalokkal, együtt átélve az adventi várakozás meghittségét. Talán ezek az alkalmak egy kicsit ellenpontozzák a kereskedelem karácsony előtti harsányságát. (Ez még akkor is így van, ha néha – az ünnep félreértéseként – az esemény bulivá válik.) Mi itt, Magyarországon hétről hétre mégiscsak egy keresztény jelkép köré jövünk össze, miközben Európában szinte versenyre kelnek, hogy hogyan tudják megtagadni azokat. Hosszasan tudnánk sorolni a keresztek, karácsonyfák, szakrális szobrok, templomok elleni támadásokat.
Mi a karácsony elmúltával, ebben az időszakban hagyományosan disznót vágunk, kocsonyát főzünk, telet űzünk, bálokba, farsangi mulatságokba járunk, hogy aztán a nagyböjt szelíd visszafogottságával a húsvét örömére várjunk – ősi rendet követünk.
A minap egy hatalmas böllérfesztiválon vettem részt a Vas megyei Győrváron. 33 csapat dolgozott fel 33 disznót. Beneveztek a megye minden részéről, 10 csapat pedig az elcsatolt nemzetrészekről jött. Erdélyből, Délvidékről, Dél-Baranyából, Muravidékről, Felvidékről és Kárpátaljáról. Csak a szomszédos Őrvidék nem képviseltette magát. Ott, ahol például a buschenschankok révén virágzik a helyi termék előállítása, a disznóvágás közösségi eseményként való megélése nem alakult ki.
Kesereghetünk persze amiatt, hogy már a disznóvágás sem a régi. Elmúlt az a világ, mikor faluhelyen még minden háznál röfögött egy-két disznó az ólban, és ilyenkor családi eseményként dolgozták fel a jószágot, készítették a hurkát, a disznósajtot, a szalonnát, a tepertőt, na meg a húsvéti sódérnak valót. Örömteli azonban, hogy a „posztparaszti-háztáji világ” elmúltával a disznóvágás hagyománya mégis átöröklődött, a családiból egyre inkább baráti, közösségi eseménnyé alakult – átmentve a szokásokat, új formában éltetve a hagyományt. A résztvevőknek megadja az élményt, hogy részesei legyenek az egyesek által hátborzongatónak tartott rituálénak. Az EU-s csatlakozásunk környékén élelmiszer-biztonsági, állatvédelmi aggályoskodással próbálták hagyományunk létjogosultságát megkérdőjelezni, illetve tiltatni, de a hatóságok jobbnak látták, ha visszavonulót fújnak, mert azt látták, hogy ez az elem határozottan a magyar életmód része. (Apropó életmód: Németország számos középiskolájában a muszlim bevándorlók miatt vették le a sertéshúst a menzák menüsoráról.)
A félkész és késztermékek világában nekünk, magyaroknak a friss és egyedi ételek előállítása még mindig sajátos élmény. A határon túli magyarjaink másfajta technológiákkal, ízekkel lepnek meg bennünket, amelyet mi őszinte barátsággal viszonzunk. Értékeink, hagyományaink, szokásaink bemutatása így válik a határokon átnyúló nemzetegyesítés egyik legfontosabb eszközévé.
A rendezvény részeként rönkhúzást is tartottak a faluban, amely amellett, hogy a Nyugat-Dunántúl télűző rituáléja, a maskarások alakoskodásai a helyes értékrendre, életmódra világítanak rá. Bolondesküvőt ugyanis akkor tartanak, ha a farsangi időszak alatt nem tartottak lakodalmat. A falusi társadalom ebben a vaskos humorral teli formában jelzi a fiatalabb generációnak, hogy a helyes, a követendő, a normális az, ha a fiatalok egybekelnek. És az a nem normális, ha nem. Merthogy ez az élet rendje, ez az az életforma, amely követendő. Az elköteleződés nélküli együttlét lehet valamiféle életstílus, de biztonságot, stabilitást a szentségi házasság adhat.
A fesztivál egyik programpontja volt a pálinka- és párlatverseny eredményhirdetése. A kereskedelmi főzdék mellett a versengésben részt vettek a bér- és magánfőzők is. Lehet persze szemforgatva sóhajtozni és vihogni nagyokat, hogy „ez aztán az igazi magyar életmód!”. Ugyanakkor a hungarikumunk előállításához kötődő tevékenységek, a falusi szőlőhegyek, gyümölcsösök művelése, a saját ital előállítása, a hozzákapcsolódó folklór (elnevezések, rítus) értékes és megőrzendő életformát takarnak.
A sajátosan magyar életmód szemléltetésére az előbbiekben, példaként egy böllérfesztivált hoztam fel, de ugyanígy tehettem volna a lecsó-, laska-, rétes stb. fesztiválokkal is. Azért kapnak támogatást az Agrárminisztériumtól, a Hungarikum Bizottságtól az ehhez hasonló rendezvények, mert értékeink nem az ünnepnapokra előszedett relikviák! Nem arra valók, hogy néha-néha letörölgetve róluk a port elgyönyörködjünk bennük ideig-óráig, majd visszategyük őket az alaposan elzárt vitrinbe.
Idehaza azon igyekszünk fáradhatatlanul, hogy a keresztény kultúrát, amit örökül kaptunk; azt, ami meghatároz bennünket a világban, megóvjuk és mai modern életünknek ugyanúgy szerves részévé tegyük, mint ahogy szerves része volt apáink, nagyapáink életének. Ha megnézzük a hungarikum mozgalom során számba vett értékeinket, azt láthatjuk, hogy települési, megyei értéktáraink sorra vonultatják fel a keresztény kultúrkörhöz kapcsolódó hagyományokat: így a szeremlei pünkösdi ladikázás Bács-Kiskun megyéből, a bozzai battaliázó pásztorjáték Vasból, a szili búcsú Győr-Moson-Sopronból, és folytathatnám a sort. Akik ezeket a hagyományokat gyakorolják, a sajátosan magyar (és persze a felejtés határán álló európai) életmódot jelenítik meg.
Áthagyományozódásról, a népies elemek átemeléséről, átmentéséről beszélhetünk sikeres divatmozgalmunk, a folkTREND! kapcsán is. A népi kultúrához való vonzódásunk egyik legkifejezőbb eszköze ugyanis az öltözékünk lehet. Emiatt azonban sokszor úgy tekintenek a viseletben járókra, mint egy zárt, belterjes közösségre, csoportosulásra. A folkTREND! épp ez ellen a gondolkodás ellen lép fel, és nyit a tágabb közönség felé. A hungarikumpályázat részeként mutatkozhatnak be az alkotók férfi-, női és gyermekkollekcióikkal, melyeket az újragondolt népi motívumok, formavilág vagy anyaghasználat jellemez. Én hiszem, hogy ez a mozgalom teret tud hódítani, nemcsak a ruhakészítők, de a viselők körében is.
Az Agrárminisztérium 2017 óta működtet egy programot, amely a kiskertekben, zártkertekben gazdálkodók számára nyújt segítséget. Útra, kútra, villanyhálózatra, vadkerítésre pályázhatnak az önkormányzatok. De támogatja azt is, ha a pályázó egy boronafalú pincét, hegyi keresztet vagy kápolnát akar felújítani, vagy éppen tájfajta gyümölcsfákat telepítene. Mert ez így együtt élő, szerves kultúra. Ez a program amellett, hogy öngondoskodásra serkent, szolgálja a táj védelmét, a biológiai sokszínűséget – egy sajátosan magyar életformát segít fenntartani.
A Csoóri Sándor-program a népzenei és néptánccsoportok, kézművesek számára kiírt pályázataival messze túllép a szabadidő hasznos eltöltésének közhelyszerűségén és a művészeti aspektusokon. Egy egész életre kiható szemléletmódot, kultúrát támogat. A néptánc a nő és férfi – egyébként teljesen természetes és magától értetődő – szerepköreinek demonstratív felmutatása: nőiesebb nőt és férfiasabb férfit formál.
Népszokásaink közül számos ma is él, sőt a városi folklór részévé vált. Példának okáért itt van a húsvéti locsolkodás, amely eredetileg termékenységi rítus volt, ma azonban — minimum — a nő megkülönböztetett tisztelete. Vessük ezt össze a muszlimok nőkről alkotott nézeteivel, de akár azzal is, hogy az EU brüsszeli irodaházában miféle megjegyzéseket tesz a „haladár” hölgy, ha a liftnél a férfi előre engedi. („Azért mert nő vagyok?”)
A kormányzat több intézkedése, programja megerősíti identitásunkat, és egyben a sajátos magyar életforma fenntartását szolgálja. Legyen szó – a megidézetteken kívül – a népi építészeti programról, civilek támogatásáról, a Kárpát-medencei népfőiskola-hálózat kiépítéséről. Hatásai érezhetők: mindezekkel többet teszünk – a magyar mellett és által – a tradicionális európai életforma népszerűsítéséért is, mint az Európai Bizottság biztosának hivatala.
V. Németh Zsolt,
az Agrárminisztérium kiemelkedő nemzeti értékek felügyeletéért felelős miniszteri biztosa, Vas megye 3-as számú választókerületének országgyűlési képviselője
Címlapkép: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu
