Berzenkedj a szavazástól és fogd rá az Orbánra!

Petícióban követelik angliai magyarok, hogy a jövő évi választásokra létesítsen a magyar állam plusz szavazóhelyiségeket 15 különböző brit városban, merthogy most borzasztó terhet jelent a vonatozás a’Orbán miatt, aki – véleményük szerint – „megfosztotta őket a levélszavazás lehetőségétől”.

Nos, én igazán szívesen együttéreznék, magam is voltam ugyanis külföldön élő magyar, méghozzá egy olyan országban is, ahol Gyurcsány Ferencék még a nagykövetséget is bezárták. Így nagyjából hat órát kellett utazni a voksoláshoz – de a legemlékezetesebb tortúra mégis a 2010-es választás volt, amikor a külképviseleteken (az akkori szabályok szerint) egy héttel korábban, pont húsvétvasárnap tartották az első fordulót. Tehát vagy külföldön maradt az ember, hogy a feltámadás ünnepén elbumlizhasson a legközelebbi konzulátusra, vagy hazautazott a hosszú hétvégére, de a húsvéti családi ebéd után azonnal kocsiba pattant, hogy átugorjon a legközelebbi szomszédos országba, ott éljen választójogával, majd visszaautókázzon az ünnep fennmaradó óráira (240 km oda, 240 km vissza). De nem volt kérdés, megtettük, minden pénzt, percet és kilométert megért.

Ilyen tapasztalatok birtokában azonban kevéssé érthető, egészen pontosan mi olyan eget rengető probléma most, amikor már csak egyetlen választási forduló van, a külképviseletek száma 2010-hez képest közel 40 százalékkal nőtt, és fel sem merül, hogy húsvéti voksolással terheljék a külföldön élő magyart. Az Egyesült Királyságban legutóbb háromszor annyi városban lehetett szavazni, mint 2010-ben, de ha valakinek Angliában valóban „hatalmas ráfordítást” jelent és súlyos gondot okoz négyévente egyszer kicsengetni 40–100 font sterlinget egy vasárnapi londoni vagy manchesteri kiruccanásra, vagy egy fapados hazajövetelre (amely egyébként nyugodtan összeköthető egy jutányos fogorvosi vizittel),

akkor szóljon, szívesen indítunk számára egy jótékonysági gyűjtést. Ezen ne múljék, hogy minden bristoli jobbikos leszavazhasson Gyurcsányékra.

Persze tény, hogy utazni fáradságos dolog, ám aki külföldre költözött úgy, hogy közben az itthoni címét is megtartotta, az lényegében aláírt egy hallgatólagos szándéknyilatkozatot: bizony-bizony, vállalja az időnkénti utazást. Hisz ezért kell neki mindenképp itthon is egy állandó lakhely. Meg hát hogyan is tudna felelősen dönteni az egyéni választókerületi jelöltekről, ha csupán annyit lát szülőföldjéből, amennyit exeteri bérleményében a 444-en olvas?

A tájékozatlanságnak mindenesetre eléggé meggyőző jele, hogy a petíció szerzői és érintett kommentelők határozottan úgy vélik,

a Fidesz gonoszul elvette a külföldön dolgozóktól a levélben szavazás lehetőségét. „Elvenni” nyilvánvalóan olyan dolgot lehet, ami korábban megvolt – a levélszavazásról ez pont nem mondható el.

De persze hogyan is lenne ezzel tisztában az albioni expat, ha a Hírklikk is vastag betűkkel magyarázza neki, hogy az Orbán-kormány „alaposan megnehezítette számukra a voksolást”. Mivel vajon? Immár bármelyikük dönthet úgy, hogy egyetlen mozdulattal visszaküldi a lakcímkártyáját, és már folyamodhat is a levélszavazáshoz. Ja, ha ez nem opció, mert akkor csak a pártlistákra lehetne szavazni, akkor marad az utazás. You can’t have your cake and eat it, ahogy arrafelé tartja a régi-régi bölcs mondás. Vagy-vagy.

Ráadásul ha igaz lenne Donáth Anna állítása, miszerint sokan azért voltak „kénytelenek” elhagyni Magyarországot, mert „elviselhetetlenné” vált számukra az Orbán-rendszer, akkor fel sem merülne, hogy az angliai magyarok választási hajlandóságát a városukba vitt szavazóurnával kellene növelni. Aki mintegy száműzetésben él, és vágja a centit, hogy mikor tűnik el végre a NER, azt nyilván nem fogja visszatartani a voksolástól, hogy Brightonból 1 óra 8 perc alatt (nagyjából egy órabérnek megfelelő árú retúrjeggyel) fel kell vonatoznia a londoni követségre. Az épület előtti hosszas sorbanállást persze (megfelelő szervezéssel) helyénvaló lenne megelőzni, ez azonban szintén nem olyasvalami, amivel a Fidesz sújtja a momentumos világpolgárt: sajtóbeszámolók szerint 2006-ban két és fél órás sort kellett végigállni a londoni szavazáshoz, kiadós zápor közepette. Pedig a narratíva alapján akkor még senki nem menekült nyugatra – mégis ott sorakoztak türelmesen, szép számban a „húszas-harmincas éveikben járó választók”.

Igaz, ha egy olyan magyarországi koalíció hatalomra segítése érdekében kellene vonatra szállnom Angliában, amely még a kampánykiadványainak színárnyalatáról sem képes néhány hét alatt megállapodni, és amelynek miniszterelnök-jelöltje nagyszabású sajtótájékoztató keretében mutat rá, hogy ők bizony 90 napos álláskeresési járadékot vezetnének be (a jelenlegi 90 napos álláskeresési járadék helyett), amit a szövetséges pártvezér meg se hall, mert épp a megfelelő beállítást keresi a szelfijéhez – nos, erre a felhozatalra valószínűleg magam is sajnálnék minden fáradságot. Ezen viszont a kormány sajnos azzal sem tud segíteni, ha minden angliai magyar mellé állít egy szavazóhelyiséget.

Kiemelt kép forrása: MTI/Koszticsák Szilárd

Iratkozzon fel hírlevelünkre!