A muszlim krónika, amely a magyar őstörténet számára is hasznos lehet
– Az elmúlt hetekben jelent meg a Bukhara története című könyv, mely egy 10. századi, közép-ázsiai krónika magyar fordítása. Kezdjük az elején, mi is Bukhara?
– Bukhara egy szogd alapítású város, mely a Zarafsán folyó mentén a Kr. u. 3-4. században jöhetett létre, bár korábbi hellenisztikus emlékek is előkerültek nemrég a város területéről. Ma Üzbegisztán szívében található.
A Bukhara története című krónika egy várostörténeti mű.
Az iszlám historiográfiának egy fontos műfaja volt a városok történetét és lakóinak életét bemutató munkák. Több hasonló korabeli és későbbi művet is ismerünk Közép-Ázsiából, a mai Afganisztán és Irán területéről.
A Bukhara története eredetileg a 930-as 940-es években íródhatott arabul. Ez az arab ősverzió sajnálatosan nem maradt ránk, viszont a 12. században több perzsa fordítása, átdolgozása is született, amikor is kisebb kiegészítések kerültek a szövegbe.
Régiségét tekintve ez a mű Közép-Ázsia legrégibb fennmaradt muszlim krónikája.
A Bukhara története döntően a 10. század derekáig követi a város történetét, de néhány megjegyzésből látszik, hogy a későbbi perzsa átdolgozók is írtak hozzá apróbb megjegyzéseket. A könyv közel hetven kéziratban maradt ránk, ma ismert legrégibb változata a 15. századból való. A szöveg ősszerzője egy bizonyos Abú Bakr Muhammad Narsakhí volt, aki számánida udvarban, mint kancellári munkatárs működött a 10. század első évtizedeiben.
– Tudjuk, hogy Narsakhí mi alapján írta meg a krónikáját?
– Igen, Narsakhí Mekkának, Medinának és más abbászida kori városok történetéről szóló könyvek mintáit követte a Bukhara történetének megírásakor. A minta adott volt, és Narsakhí láthatóan támaszkodott a korábbi arab historiográfia univerzális és lokális szerzőinek (minr Tabarí, Szallámí és más szerzők) műveire, de emellett a helyi szogd legendák is nyomot hagytak a munkáján. 
– Miért is volt jelentős Bukhara városa?
– Azért, mert a 10. századi nagy Khorászán, az Abbászida kalifátus leggazdagabb tartományának volt az egyik legjelentősebb városa, egyben a középkori turko-iráni kultúra egyik fő centruma.
A város termékeny oázisban feküdt, fejlett mezőgazdaság, textilipar és a kora iszlámkortól virágzó kézművesség, kerámiaművészet jellemezte gazdasági életét.
Mindezeken túl pedig a Kína, India, a steppevidék és a Közel-Kelet között futó kereskedelmi és kulturális utak metszéspontjában feküdt. Az Abbászida Kalifátus egyik leggazdagabb városa lehetett. Emellett Bukhara a 10. századtól a közép-ázsiai szunnita iszlám egyik legfontosabb tudományos, teológiai központjának számított, amiért a középkorban Qubbat al-iszlámnak (az iszlám kupolájának) is nevezték tekintélyes teológiai iskolái miatt. A középkori Bukhara tovább fejlődött a Számánidákat váltó török Karakhánidák és Khvárizmsháhok alatt is. A város virágzása 1220-ban torpant meg, amikor a mongolok pusztító rombolása ideiglenesen véget vetett a város gazdasági és szellemi virágzásának. Bukhara majd aztán a 16. század elején, a Sejbánida üzbég dinasztia idején tér ismét magához. 
– Narsakhí akkor első virágkorát írta meg a településnek.
– Így van, amikor 930-940-es években megírta a Bukhara történetét, akkor a város talán az egyik legszebb korát élte, hiszen ez volt a számánida aranykor ideje. A Közép-Ázsia déli részéről származó, iráni kulturális hátterű Számánidák voltak az első helyi független muszlim dinasztiák Közép-Ázsiában, akik Khorászán uraiként Bukharát fővárosukká tették és jelentősen hozzájárultak a város hírnevéhez.
A legnagyobb számánida uralkodó Iszmá’íl Számání leszármazottai alatt született meg a Bukhara története, amely talán a dinasztia megrendelésére készülhetett.
Narsakhí műve alapvetően három részre osztható. Az első részben a város híres emberei, bírái, teológusai, jelentős épületei és a városalapítás legendái kapnak helyet. A második részben Bukhara iszlám előtti szogd khudátjai (fejedelmei) története, az arabok bejövetele, a kalifátus közép-ázsiai térhódításának igen bőséges leírása kap helyet (a türkök és arabok háborúi is itt olvashatók). A Bukhara történetének a harmadik része pedig a Számánida dinasztia felemelkedésének igen gazdagon adatolt históriája. 
– Ezek még azok az évszázadok, amikor még a térségben nem az iszlám volt az államvallás?
– Pontosan, ez a krónika még részben az iszlám előtti Bukharáról számol be, illetve az átalakulás évszázadairól, az iszlamizáció folyamatáról. Erről az izgalmas folyamatról nagyon kevés írott és tárgyi adatunk van, ezért is kiemelkedően jelentős Narsakhí műve, mert segít megérteni, hogy hogyan jelent meg és kezdett elterjedni az iszlám a térségben. A Bukhara történetében számos történet utal a zoroasztriánus, keresztény, buddhista, gnosztikus vallású csoportokra és azok jelenlétére, szerepére a Kr. u. 6–10. századi Közép-Ázsiában.
Narsakhí munkájában vannak olyan „elszólások”,amelyek bemutatják, miként történt az iszlámra való áttérés.
Amikor az arabok 709-ben Qutaiba b. Muszlim vezetésével elfoglalták Bukharát, az első muszlim istentiszteletet egy buddhista szentélyben tartották. Az istentisztelet pedig nem arabul, hanem perzsa és szogd nyelven zajlott.
– Nem arabul?
– Még nem. Ezen a tényen egy mai muszlim hívő erősen meglepődne, lévén arabul kell imádkozni. Itt azonban a korai periódusában járó iszlám bontogatja még szárnyait, amelyben sok minden eltért a ma ismert liturgiától. Emellett tartalmas és részben naturális leírást kapunk egy zoroasztriánus temetkezésről, egy bukharai bálványszoborpiacról és a gnosztikus, buddhista és zsidó vallási elemeket is magába olvasztó al-Muqanna’-féle heterodox vallási mozgalomról, mely a 8. század második felében jelentős arabellenes felkelést robbantott ki Közép-Ázsiában. 
– Mennyire volt gyors az iszlámra való áttérés Közép-Ázsiában?
– Nem volt egy gyors folyamat, és vélhetően a közép-ázsiai népi iszlám tanításait is erősen befolyásolták a korábbi vallási mozgalmak. A Bukhara története e szempontból nagyon fontos és gazdag forrás, mely a vallási, kulturális, társadalmi átmenet évszázadainak krónikája Közép-Ázsiában. Érdemes felhívni a figyelmet a Bukhara történetében észlelhető nyelvi kavalkádra is. A Bukhara története szogd nyelvű glosszákat tartalmaz, mely a Bukharában mára eltűnt szogd nyelv, egy régi keletiráni nyelv, még aktív 10. századi használatára enged következtetni. Emellett a könyv Bukhara körül számos török helynevet sorol fel, mely a 10–12. századi törökség erős etnikai jelenlétét sugallja Bukharában és környékén. 
Mindezeken túl Bukhara a perzsa művelődés kiemelkedő központjává vált, mivel a közép-ázsiai szogd lakosság nagyobbrészt „elperzsásodott” a 10. századra, vélhetően a 8. századi „arab” hadseregek jelentős része is már perzsául beszélt. A klasszikus perzsa nyelv, egy nyugatiráni nyelv, lett a 10. századtól a Zagrosz és a Pamír hegységek közötti területek legfontosabb nyelve. Bukhara a közép-ázsiai perzsa irodalom és művelődés kiemelkedő központja volt. Mostani fogalmaink szerint Bukhara volt a perzsa nyelvi reneszánsz egyik centruma, itt született meg az arab betűs iszlámkori perzsa irodalmi nyelv, ebben Narsakhí idősebb kortársa Rúdakí komoly érdemeket szerzett.
Miközben a tudomány, a vallás, a jog nyelve döntően az arab volt – és maradt – Narsakhí is eredetileg arabul írta meg művét.
– Jól sejtem, hogy a Közép-Ázsiában élő magyarok nem messze élhettek Bukharától?
A selyemutak mentén fekvő Bukhara számos kapcsolattal rendelkezett Bizánctól Kínáig. Ne felejtsük el azt sem, hogy a magyarságnak is voltak közép-ázsiai kapcsolatai. Például a magyarsághoz csatlakozó káliz népcsoport a Bukhara nyugati szomszédjaként ismert Khvárizm (Khorezm) területéről származik. Olyan magyarországi helynevek maradtak utánuk, mint Káloz vagy éppen Budakalász.
Ezek egykor a honfoglalókkal együtt érkező muszlim vallású kálizokhoz köthetőek.
Ők egészen a tatárjárásig a Magyar Királyság területén éltek és fontos pénzügyi, valamint katonai szerepük volt. Azt is sejtjük ma már, hogy a közép-ázsiai szogd művészet, fémművesség is hatást gyakorolt a honfoglalás előtti magyarra.
– Hogy lehet akkor, hogy eddig az őstörténet kutatásban nem foglalkoztak ezzel a krónikával?
– Az őstörténeti források között azok a művek szoktak szerepelni a magyar kutatásban, amelyek név szerint említik a „magyar” nevet. A Bukhara történetében a magyarok név szerint nem fordulnak elő, de a magyarokkal feltételezhetően kapcsolatban álló türk népcsoportok és szogd városlakók igen.
A most már magyar nyelven is olvasható krónika kiemelkedő steppetörténeti forrás lehet a magyar kutatók számára is. 
– Miért lehet még fontos ez a kútfő a magyar őstörténet-kutatás szempontjából?
– Mert többek között steppei nomádok és a városlakók közötti hol békés, hol meg konfliktusos viszonyát írja meg. Éppen azokat, melyek a magyar törzsek életét is jellemezhette. Narsakhí az iszlám vallás és kultúra elterjedésének folyamatát is megörökítette, ez pedig számunkra sem minden tanulság nélküli. A 10. században az iszlám Közép-Ázsiában északi irányba is egyre jobban elterjedt.
Gondoljunk csak bele, a honfoglaló magyarság előzményei között ott vannak a volgai bolgárok, akik fölvették az iszlámot és akik élénk kereskedelmi kapcsolatban álltak a közép-ázsiai számánidákkal.
Itt utalnék arra is, hogy a magyar őstörténetben oly sokszor emlegetett – és sajnos mára elveszett – Dzsajhání-féle krónika szintén Bukharában született. A Dzsajhání família jól ismert nagyvezíri dinasztia volt a 10. századi számánida Bukharában. Abú Abdalláh Muhamad Dzsajhání számánida nagyvezír 10. század eleji, Bukharában született földrajzi műve beszámol a magyarokról, e mű elveszett, de több arab és perzsa mű is továbbéltette közléseit, emiatt jelentősége nem csekély. Ugyancsak a kései számánida államhoz kötődik a Hudúd al-’álam (A világ régiói) című 982 táján íródott perzsa földrajzi munka, mely szintén fejezetet szentel a magyarok egyik csoportjának. Narsakhí Bukhara története e magyarokról szóló munkák kortársa volt és steppetörténeti közlései igen fontosak, Közép-Ázsia és a nomádok kapcsolatainak igen fontos írott forrása. A számánida történelem ismerete pedig fontos háttér-információ a magyar őstörténethez is.
Tóth Gábor
Olyan helyeken járt Kőrösi Csoma Sándor, ahova még ma sem lehet utasbiztosítást kötni
Kiemelt képünk forrása Sárközy Miklós
