Elképesztően magas népszerűséggel vonul vissza Angela Merkel német kancellár, aki 16 évig volt Németország és nyugodtan mondhatjuk, hogy az Európai Unió első számú vezetője. Pályája ennek ellenére ellentmondásos.
Angela Merkel rengeteg állam- és kormányfőt „túlélt” politikai értelemben, az Európai Tanácsban csak Orbán Viktor az, aki megközelíti (és jó eséllyel el is éri őt) a hivatalban töltött évek számát illetően. Merkel négy amerikai elnökkel is tárgyalhatott kancellárként, és abba is érdemes belegondolni, hogy
a most elsőként szavazó német fiatalok mindössze két-három évesek voltak, amikor mindenki Bundesmuttija hivatalba lépett,
így nem is lehet más „kancelláremlékük”, mint Angela Merkel. Kevesen mondhatják el magukról, hogy még a német nyelvtanra is hatásuk volt, Merkelnek pedig ez kétszer is sikerült. Hivatalba lépése előtt a kancellár, németül Bundeskanzler szó csak hímnemben létezett (milyen fura ezt a nagy PC-őrület közepette leírni 2021-ben), és Merkel miatt kellett megalkotni az addig nem használt Bundeskanzlerin kifejezést. Aztán az évek során a német szlengben kialakult a „merkeln” ige is, amelyet az emberek egymás között akkor használnak, amikor ülnek a problémán és egyelőre nem akarnak döntést hozni. Ez pedig tökéletesen leírja a kancellár 16 évét. Merkelnek ugyanis a legnagyobb erőssége volt a legnagyobb gyengesége is:
nehezen, sok szempontot mérlegelve hozott döntést, általában úgy, hogy azzal senki ne járjon sem túl jól, sem túl rosszul. És többnyire érdekek és nem értékek mentén.
Persze ne legyünk igazságtalanok, erre valamilyen szinten szüksége is volt, 16 évéből 12-t ugyanis a szociáldemokratákkal nagykoalícióban töltött el. Ez a szám akkor mond igazán sokat, ha hozzátesszük, hogy a II. világháború utáni német történelemben 15 évet kormányoztak nagykoalícióban a pártok, és ebből 12 Merkel idejére esett.
hirdetésNem lehet ugyanakkor minden felelősséget elhárítania magáról, ha arról beszélünk, hogy a kompromisszumok embere volt. Ennek „köszönhető” ugyanis, hogy a keresztény-konzervatív CDU olyannyira középre húzott, hogy a szavazótábora számára átjárható lett a CDU–SPD-távolság. Ez meg is látszott a választások eredményén: a kereszténydemokratáktól 1,4 millió szavazó vándorolt át a szociáldemokratákhoz. Merkel kiváló hatalomtechnikusi képességei persze a párton belül is megmutatkoztak.
Óriási érzékkel tüntette el vagy buktatta felfelé azokat a karakteres arcokat, akik veszélyt jelenthettek volna párton belüli egyeduralmára.
Ennek is volt köszönhető, hogy a pártelnöki és kancellárjelölti tisztséget a teljesen sótlan Armin Laschet kaparintotta meg, a már ismert eredménnyel. Nem csoda, ha sokan már párton belül is azt pedzegetik, hogy a CDU-nak jobb lenne most ellenzékben, hogy kitalálhassa Merkel utáni önmagát. És sokak szerint ennek mindenképpen egy, a jelenleginél karakteresebb, jobboldalibb útnak kell lennie, különben nem menekül meg a középpárti léttől. Márpedig jelenleg a trend egyértelmű: a 2013-as választáson 34,1 százalékot szerzett párt most története legrosszabb eredményét elérve kerek 10 százalékponttal szerepelt rosszabbul.
Visszatérve Merkelre, a kancellár kevés határozott döntést hozott, de mind közül a legegyértelműbb lett egyben a legellentmondásosabb is:
2015-ben azzal, hogy több millió „szíriai” migránst engedett be Németországba, örökre beírta magát a történelemkönyvekbe,
bár nem biztos, hogy azzal az előjellel, amivel szerette volna. Az a döntése ugyanis örökre megváltoztatta Németország társadalmi összetételét, és olyan, a mai napig tartó, megoldhatatlannak tűnő vitába taszította az unió tagállamait, amely sokszor már az együttműködés határait feszegeti. Elsősorban ez az, ami miatt a merkeli örökség felemás. És bárki is lesz a kancellár, nemcsak a Merkel által hagyott űrt kell betöltenie, hanem meg kell próbálnia helyrehozni az általa elkövetett hibákat is.
A Krekó-ügy margójára: A járvány és a védőoltás nem lehet a politika játszótere
Kiemelt kép forrása: MTI/AP/AFP pool/John MacDougall
