Eltűnt épületek nyomában (6.)

A huszadik század nem bánt kesztyűs kézzel az épített örökséggel. A világháborúk, a gazdasági válságok, a forradalmak, a politikai ideológiák, illetve az emberi hanyagság következtében számos értékes és városképet befolyásoló épület veszett el a fővárosban. Sorozatomban ezeket a rég elfeledett épületeket kutatom fel archív fényképek segítségével.

Pest és Buda közötti az átkelést, mielőtt a 19. században megépült volna az első állandó átkelő, csónakokkal és hajókkal, illetve hajóhíddal oldották meg. Ma már nem is gondolunk bele, de akkoriban magától értetődő volt, hogy ezekért a szolgáltatásokért bizony fizetni kellett mindenkinek – kivéve a nemeseknek, akik mentesültek a díjfizetés alól. Amikor 1848-ra megépült az első állandó kőhíd, (a Lánchíd) csak hídvám ellenében lehetett rajta átkelni. A Lánchídon való átkelésért már a nemesek számára is fizetni kellett. Ennek nagyon egyszerű oka volt: a Lánchíd magánvállalkozásban épült, a befektetők hasznot csak úgy remélhettek, ha a hídon mindenki fizet.

A Lánchíd vámházai még működésük idejéből. A kép érdekessége, hogy a fényképész a fotót arról a királydombról készítette, ahol Ferenc József koronázásakor a király lóháton a négy égtáj felé suhintott kardjával, azt jelképezve, hogy megvédelmezi Magyarországot bárhonnan is jön a veszély. Haláláig hű is maradt fogadalmához. (Forrás: www.egykor.hu)

Napjainkra se királydomb, sem vámházak nem díszítik a Széchenyi teret. (Forrás: maps.google.com)

Még 1836-ban született meg az a törvény, amely tételesen leírja, hogy a híd használatához kinek milyen összeget kell fizetnie, kire milyen magatartási és közlekedési szabályok vonatkoznak, de lefektették benne azt is, hogy a bevétel egy részét a híd karbantartására és a fenntartására kell költeni. A hídvám fizetéséhez a hídfőknél – mindkét járdán – vámszedő házakat építettek, amely stílusában és elhelyezkedésében szervesen kapcsolódott a műtárgyhoz.

A Clark Ádám téri vámházak szervesen illeszkedtek a környező eklektikus környezethez. (Forrás: FSZEK)

A háború pusztításait a vámházak apró karcolásokkal túlélték, szemben a környező épületekkel, amelyek súlyosan megsérültek. (Forrás: www.nullahategy.hu)

A környező épületekkel együtt végül a vámházakat is ledózerolták. Ha nem tudnánk, hogy nézett ki a környék a háború előtt, azt mondanánk, hogy szép a látvány. De sajnos tudjuk… (Forrás: www.maps.google.hu)

A szabályok szerint gyalogosok a híd jobb oldalán, a kocsik a bal oldalon közlekedhettek. A vám fizetéséhez bárcákat (kis, fémből készült kerek vagy négyszög alakú lapokat) használtak, amelyek a hídon való egyszeri átkeléshez megállapított hídvám megfizetésének igazolására szolgáltak. A bárcát az átkelés végéig meg kellett őrizni, hogy aztán a túlparti vámháznál leadhassák. A vámot szigorúan beszedték: minden korabeli járműtípust egyenként listáztak, de más volt a díjszabás, ha a gyalogos terhet is cipelt a vállán. Egy gyalog személy egy krajcárt, ugyanő teherrel a vállán kettőt, a lovas ember pedig négyet volt köteles fizetni, tekintet nélkül a társadalmi állására.

A Margit híd pesti hídfője a vámházakkal az 1920-as években. (Forrás: www.egykor.hu)

A sértetlen vámházak az ostrom után. (Forrás: www. skyscraperscity.com)

A nemrég készült fényképen jól beazonosítható az egykori vámházak pontos helye. (Forrás: www.vezess.hu)

Bárca nélkül, évi átalány ellenében haladhattak át a hidakon a pénzügyőrök, a rendőrök (csak egyenruhában), a postai járatok, a tűzoltók, a rabszállítók, a szemétfuvarozók és a mentők. Nem kellett fizetniük a József Műegyetem diákjainak sem, akik az órák egy részét Pesten, a többit Budán hallgatták. Korábban a hallgatóknak a hajóhíd használatáért minden alkalommal fizetniük kellett, amely ellen többször is tiltakoztak – nemegyszer randalírozásba és halálos áldozatokkal járó lázadásba torkolt a tüntetésük.

A Margitszigetre való bejutáshoz, a hídvámon felül belépődíjat kellett fizetni. A ”szigeti vám” fizetésére a szigeti lehajtónál ugyanolyan vámházak épültek, mint a hídfőknél. (Forrás: www.obudaianziksz.hu)

A mai napig megtalálható a vámházak alapja a lehajtónál. (Forrás: www.maps.google.com)

A Lánchidat 1870-ben az állam megvette a befektetőktől, mégpedig azért, mert a Margit híd építésére felvett kölcsönt jórészt a Lánchíd vámjövedelméből akarták fedezni. Ezért lett fizetős a Margit híd is, sőt, 1885-ben olyan törvény született, amely kimondta, hogy a hidak vámbevételéből kell finanszírozni az új hidakat. Így tudott megépülni a Ferenc József (ma Szabadság) és az Erzsébet híd is – ahol ugyancsak hídvámot kellett fizetni.

A Szabadság híd (Ferenc József híd) két budai vámszedő háza az I. világháború után, már funkció nélkül. (Forrás: www.hu.wikipedia.org)

Napjainkra csak a hűlt helyüket találjuk a Gellért téri oldalon, csak egy kőkorlát maradt belőlük. (Forrás: maps.google.com)

Az első világháború után a hídvám ellen egyre nagyobb társadalmi nyomás nehezedett. Az újonnan hatalomra került Károlyi kormány – politikai hasznot remélve – 1918. november 30-án, egyik napról a másikra eltörölte a hídvám fizetését. A döntés utólag megkérdőjelezhető. Sokan úgy vélik, hogy sokkal célravezetőbb lett volna egy kalkulált menetrend szerint csökkenteni, majd kivezetni a hídpénzt, mivel a háború után elszegényedett állam és főváros így hatalmas bevételtől esett el. Nem is beszélve a hídvámfizető házak megoldatlan hasznosításáról, amelyek így – funkció nélkül – elkezdtek pusztulni.

A régi Erzsébet (lánc)híd a két világháború között. Grandiózus vámházai építészeti egységet alkottak a híddal. (Forrás: skyscraperscity.org)

Az elfuserált robbantás következtében a budai pilon a Dunába dőlt, ugyanakkor a hídvám házak teljesen épségben megmaradtak mind a budai, mind a pesti oldalon. (Forrás: www.fortepan.hu)

Az új és végtelenül egyszerű Erzsébet híd megépítésekor lerombolták a vámházakat, mert az új hidat szélesebbre építették az elődjénél. (Forrás: www.pixabay.com)

A második világháború során a visszavonuló német erők minden budapesti hidat a levegőbe repítettek, hogy lelassítsák az előre nyomuló szovjet erők lendületét. A feláldozott hidak nem tudták megállítani az oroszokat, azonban pótolhatatlan veszteségeket okoztak a főváros számára. A robbantások következtében a hídívek belezuhantak a Dunába, de a pilonok nagy része és a vámszedőházak szinte teljesen sértetlenül átvészelték az ostromot. Ez alól a Lánchíd pesti két vámszedőháza kivétel, mivel ezek a híd berobbantásakor teljesen megsemmisültek.

Az újjáépítéskor a megamaradt vámházakat (a Szabadság híd pesti hídfőjénél lévők kivételével) mindet elbontották. Ezzel nagymértékben belenyúltak a hidak egységes megjelenésébe és Budapest komplex városképébe egyaránt. A legtöbb esetben arra hivatkoztak, hogy a vámházak az újjáépítés és a későbbi hídszélesítés „útjában vannak” vagy „nincs már hídpénz-nincs rá szükség”. Valójában megmenthetők lettek volna, csak politikai akarat és koncepció kellett volna. Napjainkban akár kávézóként vagy az alsó rakpartokra történő, liftekkel való lejutás számára hasznosíthatnák őket – az esztétikai és városképi szempontokról nem is beszélve. Kár értük…

 

(A sorozat jövő héten folytatódik.)

 

Fecske Gábor László

Iratkozzon fel hírlevelünkre!