2021-ben egy gyomorforgató botrányfilm, a Titán nyerte a cannes-i filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát. Az aberrált francia horrorfilm vetítésén több tucat ember lett rosszul, és hányt a látottaktól. Ezzel szemben Enyedi Ildikó A feleségem története című szerelmi drámáját a közönség öt percen át tartó, euforikus tapsviharral köszöntötte, mégsem nyert semmit az alkotás. Kizökkent az idő; – ó, kárhozat!
Teljes fegyverzettel a normalitás ellen
2021-ben, mikor a konzervatív értékek, a normalitás kifejezetten elítélendő, sőt, ha valaki kiáll mellette, még büntetés is jár érte. Mikor minden fórumon ömlenek ránk a transzgender-ideológia megemészthetetlen túlkapásai. Mikor egy szűk réteg „társadalmi hóbortja”, az LMBTQ-eszmék irányítják a politikai fősodort. Mikor már gyermekkorban kezdik adagolni a szexuális másságot, a pornót, az erőszakot mint természetes viselkedést. Akkor miért nem lepődünk meg ezen a filmes döntésen?
Az örök szerelem kiment a divatból
Nem nyerhetett ebben a kifordult világban valami, ami megfelel egy Isten által felállított, mára „elavult” erkölcsi rendnek. A feleségem története egy dráma a szerelemes hajóskapitányról és a titokzatos feleségéről, tele civódással, féltékenységgel és romantikával, mára poros, fáradt és erőtlen. A Füst Milán regénye alapján készült irodalmi adaptáció, egy nagyszabású, kosztümös film, amely egy férfi és egy nő között megélt kalandos, de örök szerelmet hivatott bemutatni. S mint tudjuk, a klasszikus heteroszexuális kapcsolatok mára már kimentek a divatból.
Hiába az öt percen át tartó tapsvihar a díszbemutatón, hiába a telt házas vetítés, hiába a kritikusok jóslata a fődíj megnyeréséről.
Nem elég transzgender?
Az alkotást egyébként elképesztő mértékben lehúzták a kritikusok. Figyeljük csak a mondvacsinált indoklásokat. A Screen Daily kritikusa „élettelennek” és „emészthetetlennek” nevezi a filmet. A Wrap szerint a vontatott filmbe kellett volna valami jó kis megcsalásos vonal. A Hollywood Reporter pedig azt emeli ki, hogy a film túl komoly és dohos, nincs benne elég humor, irónia és frissesség. Azaz nem elég „transzgender”?
hirdetésGyomorforgató provokáció
A Titán ezzel szemben a horror és a pszichológiai thriller mezsgyéjén mozog. Főhőse egy sorozatgyilkos pszichopata táncosnő és egy fiát kereső tűzoltó. Kettejük találkozásáról szól a történet. Van benne közelről mutatott agyműtét, összevarrt és szétvágott bőrökkel, agresszív leszbikus szexjelenet, saját magát abortáló nő, nemváltás és minden, ami „szem-szájnak ingere”. Már akinek…
Horror a nézőtéren
A Le Figaro úgy fogalmaz: maga a vetítés alakult át horrorrá a nézőtéren. „Július 13-án, kedden a fesztiválpalotában a fikció találkozott a valósággal. Ájulás, hányás, idegösszeomlás, sietős távozás, a Titán vetítése valóságos horrorisztikus jelenetté változott.” A közönség példátlan és meglehetősen konkrét elutasítása ellenére, Julia Ducournau rendezőnő Titán című filmje kapta a 74. cannes-i filmfesztivál fődíját.
Kizökkent az idő; – ó, kárhozat!
Shakespeare Hamletjének jellegzetes mondata ugrik be erről: „Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt.” Hamlet az erkölcsi rendet tartja a legfőbb jónak, és nem képes élni egy bűnökkel bemocskolt világban. Valahogy így érezheti magát a mai kor konzervatív embere is, aki nem érti, hogyan lehet értéket találni egy velejéig romlott, beteges filmben!
