Jelenetek az Európai Parlament üléséről
Történt ugyanis, hogy az Európai Néppárt egy meglepően józan (de villámgyorsan elmúló) pillanatában alternatív állásfoglalást terjesztett elő, amelyben átvette és kiegészítette az eredeti javaslat összes vállalható elemét, ugyanakkor mellőzött minden transzjogi követelést, nem nyilvánította alapvető emberi jognak a magzatgyilkosságot, ráadásul bátorkodott leszögezni: a szexuális egészség és az abortuszszabályozás nemzeti hatáskör, emellett a szexuális nevelés a családok felelőssége.
Azaz az „Európai Néppárt (Kereszténydemokraták)”-frakció – a választópolgárok akaratából a legnagyobb parlamenti képviselőcsoport – kivételesen saját véleményt fogalmazott meg a mainstreammel szemben, nyomokban halvány kereszténydemokrata árnyalatokkal. Több se kellett ennél.
Cseh Katalinék frakciójából egy spanyol képviselőnő kifejtette, „érthetetlen”, miért ellenzik kereszténydemokrata képviselők az állásfoglalást, hiszen így a „szélsőjobboldallal” árulnak egy gyékényen. Egy 34 éves képviselőnő a német Zöldektől leszögezte, a [szélsőséges] reproduktív jogok ellenzői „kontroll alatt akarják tartani testünket, és autoriter fundamentalisták fogságába próbálják visszaűzni a nőket és a szexuális kisebbségeket”. Egy 32 éves holland képviselőnő (szintén Donáth Annáék képviselőcsoportjából) pedig egyenesen felkiáltott: „Hihetetlennek tartom, hogy a jobboldalon női politikusok részt vesznek a nők jogainak megkérdőjelezésében. Szégyellniük kellene magukat!” (taps a padsorokból).
Ismételném: a szerencsétlen néppárt nem a lengyel abortuszszabályozás európai szintre emelését szorgalmazta, egy fél percre se küldte vissza a nőket a konyhába, semmiféle szerzett jog csorbítását nem kérte: csupán kivételesen nem viselkedett hasznos idiótaként. Most aztán láthatta, hova vezet ez; rögtön önkritikát is gyakorolt, méghozzá egy holland néppárti képviselő Magyarországgal szembeni felszólalásának formájában, abból baj nem lehet.
A jelenség azonban köztünk marad. Míg a magamfajta konzervatív nő – bár nem ért vele egyet, de – logikusnak tekinti, ha egy európai értelemben vett „liberális” szerint az abortuszhoz való korlátlan hozzáférés elsőbbséget élvez a magzat élethez való jogával szemben, a toleranciabajnok „liberális” valamiféle zakkant szélsőségesnek tartja a konzervatív nőt, amiért az konzervatív elveket vall. (Eleve az a meglátás, hogy konzervatív nézeteket nőként nem lehet tudatosan, autonóm személyiségként vallani, hanem legfeljebb – a macsóknak bedőlve – ostobán elhinni. A „testről való rendelkezés” csakis a fogamzásgátlók szedését és az igény szerinti abortuszt jelentheti; az esetenkénti önmegtartóztatást preferáló hozzáállás nem a „testről való rendelkezés”, hanem blődség, mármint szerintük.)
Nem vagyok barátja az általánosításoknak, de tényleg feltűnő a mintázat, hogy pont egy holland képviselőnő ripakodik rá konzervatív kolleganőire, hogy „szégyelljék magukat”. Azért, mert mások, és mert egy kisebbségi álláspontot próbálnak védeni, szórványos utóvédharcként. Különös érzés ez a Pride hónapban, amikor az Európai Parlamenten is kint lóg a színes zászló, az elfogadás és a büszke másság szimbóluma: az LMBT ember legyen látható és képviselje érdekeit minden fronton, mindeközben azonban a konzervatív hallgasson, ha pedig résnyire mégis kinyitja a száját, akkor szégyellje magát és térdepeljen kukoricán.
Az ülés jegyzőkönyvébe tartozik még, hogy Gyöngyösi Márton, a Jobbik elnökhelyettese a Fidesz képviselőivel együtt megszavazta a néppárt alternatív javaslatát, de nem szavazta meg az eredeti Matić-jelentést. Ergo definíciószerűen „homofób”. De tényleg nem akarom megzavarni a lelkes Összefogás-szavazókat.
Francesca Rivafinoli
A szerző további írásai ide kattintva olvashatók.
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com
