Hétfőn kerül adásba a A reménység oszlopa című tízrészes hangjáték a Kossuth Rádió műsorában. Az 1938-as 34. Eucharisztikus Világkongresszus történetét elmesélő rádiójáték írójával, Zsuffa Tündével beszélgettünk.
– Korábban regényeket írt, egy hangjáték megírása mégis egészen más. Mi jelentette a legfőbb különbséget?
– Valóban más műfaj, és egészen más kihívást jelent egy hangjátéknak a megírása. Itt nincsenek leírások, karakterábrázolások. Csak hang és a szavak. Viszont mivel jól ismerem a korszakot, belevágtam. Regényeimben is elsősorban a 20. századi történelmi események feldolgozásával foglalkozom,
így maga, az ’38-as eucharisztikus kongresszus kora úgymond hazai terep számomra.
Zsuffa Tünde a hangjáték írója (Forrás: 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, www.iec2020.hu)
A hangjáték előkészületei is úgy kezdődtek meg, mint egy történelmi regénynél: a korabeli források, újságcikkek felkutatásával. Ebben a munkában nagy segítséget jelentett Hegedűs András, tavaly megjelent Vándorlásunk társa lett című kötete. Az esztergomi főegyházmegye levéltárosa számos korabeli dokumentumot, újságcikket mutatott nekem, és jó történeteket mesélt. Nélküle nem ment volna.
A hangjáték lektora Fábry Kornél, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus főtitkára volt, aki szintén sokat segített.
hirdetésMivel a hangjáték főszereplője egy 88 éves pap, így Kornél atyának muszáj volt átnézni, jól használom-e a szavakat, illetve a kifejezéseket.
– Az eddigi munkái alapján úgy sejtem, mégsem az adatokon lesz a hangsúly, hanem az emberi történeteken.
– Így van, egy történet nem állhat csupán a száraz tények ismertetéséből. Emberi érzéseket, sorsokat, problémákat kell felvillantani úgy, hogy azon keresztül megismerhetővé váljon az 1938-as eucharisztikus kongresszus története is. A tízrészes hangjátékban a 92 éves Lotti néni és a 88 éves öccse Márton atya, a 16 éves Lilinek – Lotti néni dédunokájának – mesélnek a ’38-as Eucharisztikus Világkongresszusról, mely nagy hatást gyakoroltak az életükre.
Kiderül, hogy Márton atya gyermekként ott volt elsőáldozó, később pedig a papság rögös útját választotta, mely az 50-es években nem volt veszélytelen.
A reménység oszlopa felvételén Papp János és Zsuffa Tünde (Fotó: Ambrus Marcsi Forrás: 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, www.iec2020.hu)
Megjárta a börtönt és végignézte több paptársának a vértanúságát. Szeretném hangsúlyozni, hogy a történetben nem csak a kongresszus öt napja kerül elmesélésre, hanem egy család életén keresztül a 20. századi magyar történelem kulcsfontosságú eseményeibe is bepillantást nyerhetünk.
– Valós eseményeket és helyeket ölel fel a munkája. A főszereplők mennyire azok?
– A főszereplők, mint a legtöbb hasonló műnél fiktívek, mégis számos valós vonás és személyes történet jelenik meg. Példaképpen említhetném a történet másik főszereplőjét, Lotti néni alakját – akit a hangjátékban Molnár Piroska játszik – egy valós személyről mintáztam.
Még volt szerencsém 102 éves korában Balatonfüreden találkozni az igazi Lotti nénivel.
Számos személyes élményét is beleírtam a hangjátékba. Személye annyira magával ragadó volt, hogy elhatároztam, hogy a történet főszereplőjének is a Lotti nevet adom. A balatonfüredi idős asszony néhány hete halt meg. Sajnos ő is a járvány áldozata lett.
A reménység oszlopa stúdiófelvételén. Papp János, Molnár Piroska és a Pindroch Csaba (Fotó: Ambrus Marcsi Forrás: 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, www.iec2020.hu)
– A történet egy örök problémára, a nagy történelmi események elbeszélhetőségének a nehézségére helyezi a hangsúlyt?
– Igen, a történet a különböző generációk között tátongó szakadékokra világít rá. A 20. századi magyar történelem sorscsapásai sokszor mára felfoghatatlanok a legfiatalabb nemzedékek számára. Példaként említhetném azt az esetet, amikor egy székely ember egy zsák földet szeretett volna átvinni a román határon, hogy otthon a kertében elgereblyézze, de a határőrök ezt megtiltották neki. Elvették tőle a zsákföldet és letartóztatták.
Ezt a mai fiatalok már nem értik.
A történetben Lili, a dédunoka is értetlenkedik, hogy ez nem csupán egy zsák föld volt: ez maga volt a haza iránti hűség.
– Ennyi évtized után jogosan merül fel a kérdés, hogy mi az, ami összeköti a nemzet különböző generációit?
– Meggyőződésem, hogy erős kapocs van a magyar társadalom minden tagja között. A történetben is azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy lehet, hogy két-három generáció elválaszt bennünket az idősebbektől, mégis van valami, ami összeköt bennünket. Ilyen az eucharisztikus kongresszus, az Oltáriszentségben jelen lévő, Jézus Krisztus.
Ő mindig ott volt és mindig ott lesz. Képes arra, hogy a generációk problémáit áthidalja.
Ma különösen fontos, hogy az idősek szavát megértsék a fiatalok, valamint, hogy a fiatalokat is megértsék az idősebbek. Ha odafigyelünk egymásra, akkor kiderül, hogy valójában mennyire közel is állunk egymáshoz.
Lili egy flegma kamasz lány, elsőnek nem akarja végighallgatni a dédnagyanyját és Márton atyát.
Zsuffa Tünde a stúdióban (Fotó: Ambrus Marcsi Forrás: 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, www.iec2020.hu)
Lekezelően beszél velük, majd végül megérti, hogy az ő ifjúságukban, miért volt annyira fontos a ’38-as világesemény és az asztalon heverő papírok, nem egyszerű fecnik, hanem emlékek és örökség. Az ő öröksége, sőt, az egész magyar nemzet öröksége. Hiszek abban, hogy mindannyiunknak ilyen hidakat kell építeni. Nép és nép között, ország és ország között, egyház és egyház között. Ha nincs híd, akkor a felek között a szakadék csak mélyülni fog.
Civakodó, irigy népnek tartanak bennünket sokan, de amikor baj volt, akkor mindig összefogtunk, túléltük a túlélhetetlen és bennünket csodált a világ.
– Ön szerint mi lehet az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus legfőbb öröksége?
– A magyarság összefogása, a valódi hit megmutatása. A felfoghatatlan méretű országcsonkítás után a depresszióba süllyedt Magyarország 1938-ban, az Eucharisztikus Világkongresszus nyomán ismét felkerült a térképre. Meg tudta mutatni magát a magyar nemzet.
Megmutattuk, hogy bár szétszaggattak bennünket, szétdarabolták országunkat, családjainkat, de nem törtünk meg, mert a hitünk és Jézus iránti szeretetünk, hűségünk megmaradt.
Az ide látogatók pedig ezt megérezték. Megtapasztalták azt az erőt, mely az összetartozásból és a hitből táplálkozott. Vallom, hogy az Eucharisztikus Világkongresszus Budapestre, illetve Magyarországra olyan mértékben irányította a figyelmet, melyre hasonló csak 1956 októberében fordult elő.
Pacelli bíboros is hangoztatta, hogy Magyarország az európai kereszténység védőbástyája, mely mondatoknak akkor, szintén nagy jelentősége volt.
Papp János, Zsuffa Tünde és a Molnár Piroska (Fotó: Ambrus Marcsi Forrás: 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, www.iec2020.hu)
Ne feledjük el, hogy 1938 volt az utolsó békeév, de a háború jelei már mutatkoztak. Hazánk a náci Németországból – és Ausztriából – várta a legtöbb zarándokot, de Hitler megakadályozta, hogy Magyarországra látogassanak. Sőt, még azt is megtiltotta, hogy a német lapok beszámoljanak az eseményről. Sok minden kavargott és készült már akkor a világban, de a magyarok akkor egy emberként vállalták hitüket. Pacelli bíborost ez mélyen meg is érintette. A kongresszus után egy nappal azzal a kéréssel fordult Horthy Miklós kormányzóhoz, hogy látni szeretné a Szent Koronát.
Pacelli felment a budai Várba és letérdelt István király koronája előtt.
Ezzel fejezte ki a magyar nép, az ezeréves Magyarország iránti tiszteletét. Egy év múlva XII. Pius néven pápa lett. Akkor sem feledkezett meg a magyarokról, amikor 1956-ban a nemzetközi hírek ismét Budapesttől voltak hangosak. Tudta, hogy milyen nép él a Kárpátok között, és mindvégig ott állt a magyarok mellett. 1938 üzenetét, a magyarok hitét és vendégszeretetét sokan hordozták később is magukban, nekünk pedig ezt az öröksége méltóképpen kell folytatunk, idén szeptemberben is.
Tóth Gábor
Az eucharisztikus kongresszus egységet hozhat – Pindroch Csaba a Vasárnapnak
Tele van az élet jóval, csak tartsd nyitva a szemed! – Papp János színművész a Vasárnapnak
Kiemelt képünk forrása 2. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, www.iec2020.hu / fotó: Ambrus Marcsi
