Három évvel a támadás után még gyakran néz a háta mögé, de vallja: gyógyulás csak Istennel lehetséges
Közel három éve annak, hogy Makai Viktória ultrafutót sportolás közben megtámadták, összeverték és meg akarták erőszakolni. Az, hogy nem történt még nagyobb tragédia, annak köszönhető, hogy férje – érezve a bajt – utánament, és az utolsó pillanatban megmentette támadójától. Felkerestük Viktóriát, hogy megkérdezzük, mi történt az elmúlt három évben, hogyan változott az élete, illetve kapcsolata Istennel és férjével a tragédia után.
– Túl lehet lépni valaha is egy ilyen borzalmas élményen?
– Szerintem illúzió, hogy egy ilyen trauma után visszaállíthatunk mindent életünkben a trauma előtti állapotra. A kérdés inkább az: hogyan tudjuk a történteket beépíteni életünkbe.
– Hogyan próbált meg felállni ebből? Ki segített? A barátok, egy pszichológus vagy az istenhite?
– Elsősorban a családom. Ők segítői és célja is a gyógyulásnak. Futók, bántalmazást megélt emberek és hittestvérek is mellettem álltak. Segítő szakember bevonása is sokat segíthet a feldolgozásban. Az, hogy élek, egy csoda. Ha fáradt vagyok vagy ingerült, gyakran eszembe jut, hogy
mivel a támadó nem tudta befejezni tettét, én aznap új életet kaptam.
Bár minden egyes nap a támadás előtt gondolhattam volna arra: de jó, hogy ma is élek! – de ezt az érzést és gondolatot számomra a borzalmas dolgok átélése hozta meg. Dicsőség Istennek az életemért!
– Meg tudott bocsátani az elkövetőnek?
– Bár jól bánok a szavakkal, de erre nem tudok egyértelműen válaszolni. A szándék megvan bennem. A megbocsátás célként mindig előttem lebeg. Azt gondolom, hogy ez is egy út, amin járok – még folyamatban van. Keresztényként erre kell törekednem, és a saját érdekeim is ezt diktálják. Szeretnék szabad gondolatokkal és indulatoktól nem megkötözve élni.
– Van önben vágy a bosszúra?
– Egyszer azt álmodtam, hogy bántalmazzák a húgomat. Álmomban ruhájánál megragadtam az elkövetőt, s azt kérdeztem tőle összeszorított fogakkal: „Nem féled az Istent?”. Ez egy régi álom, de azt a gondolatot szülte meg bennem, hogy nem tudok rosszabbat tenni, mint amit Isten tehet azzal, aki bántja az „övéit”. Ezzel az érzéssel teszem le a támadó sorsát Isten kezébe. A tetteink következményei hosszútávon elkísérnek minket. Megnyugtat ez a tudat.
– Tud valamit az elkövetőről?
– Tavaly szeptemberben jogerősen 3 év, 6 hónap börtönre ítélték, egy évvel kevesebbet kapott az első tárgyaláson megítélthez képest. Viszont fogházról börtönbüntetése szigorítottak, ami azt jelenti, hogy szűk két év házi őrizet után börtönbe kellett vonulnia.
– Mit mondana neki, ha találkoznának?
– Ami számomra fontos volt, azt elmondtam neki a bíróságon. Azon felül nincs különösebb mondandóm a számára. Ott annyit kértem tőle, hogy nézzen a szemembe. Úgy gondolom, jogom van a saját véleményem kialakításához, saját benyomásomhoz az alapján, amit látok.
– Milyen változásokat hozott ez az eset fizikai és lelki értelemben az életébe? És a gyakorlatban változtatott valamit, például másik útvonalon fut?
– Közel három év eltelt, de az orvosi procedúrák azóta is tartanak. Emiatt megfogalmazódott egy kárigény a részünkről. Nagyon jelképes összeg került szóba, de a tettes nem térítette meg, sőt, nem is reagált rá. Mindkét szemembe műlencsét helyeztek az ütések következményeként kialakult szürkehályog miatt, a fogsorom is sérült, így koronacserére, fogimplantátumra van szükségem, ami a fél állkapcsomat érinti. A költségek milliós nagyságrendűek. Az orvosi beavatkozások hosszadalmasak és nagyon kellemetlenek. Ezek az esetek is mutatják, hogy
a gyógyulás mind lelkileg, mind testileg a jelen, nem csak a múlt.
Számtalan hétköznapi dolog is kitörölhetetlenül emlékeztet a tragédiára. Akár a helyszín vagy az a hang, amikor apró kavicsra lép valaki mögöttem, esetleg ha azt a káromkodást hallom a buszon, ami a támadóm száját is elhagyta. Vagy ha valaki hirtelen közel lép hozzám. Ami a futást illeti: nem szeretnék tabusítani, sem általánosítani. Így a helyszínhez és magához a futáshoz sem kapcsolom a történteket. Nem járok azóta sem gázspray-vel vagy dobócsillaggal. Annyi biztonsági intézkedést vezettem be, hogy az órámban van GPS, és ha bármi baj van, egy gombnyomásra elküldi a férjemnek a koordinátáimat. Az tény, hogy sajnos elég gyakran nézegetek hátra a mai napig. És nem szeretek zárt részekre bemenni, ahol úgy érzem, nincs menekülési lehetőség.
– Hibáztatta Istent a történtekért?
– Naponta kapok annyi jót Istentől, hogy nincs mire számon kérnem Őt. Nem tudom, mi a valódi oka a történteknek, de hiszem azt, amit a Bibliában is olvashatunk: „akik Istent szeretik, minden a javukra van” (Róm. 8:28). Szeretem Istent, és ragaszkodom ennek a mondatnak az igazságához.
Nem vagyok eltántorítható Istentől.
Talán furcsa lehet – főleg egy nem hívő embernek – az, hogy egy ilyen szomorú esetet összefüggésbe hozok az áldásokkal, pedig sokat kaptam. Lehetséges, hogy a történtek úgy válnak majd áldássá, hogy a gyerekeinkkel ennek az ügynek a kapcsán kezdtünk el beszélgetni például a biztonságról.
– Akkor boldog életet él.
– Az a boldogság tapasztalatom szerint, amin Isten áldása van. Amikor a házasságkötésünkkor elképzeltem, hogyan leszünk majd boldogok, egy teljesen más kép rajzolódott ki előttem. Ugyanakkor most, 18 év után, ha valaki megkérdezi, hogy boldog vagyok-e, azt mondom, igen, miközben olyan dolgok vannak mögöttünk, amik nem feltétlenül indokolnák a boldogságomat. Az, hogy két ilyen nagyszerű, különleges gyermekünk van, és éppen ez a két gyermek, azt annak köszönhetjük, hogy 8 éven át nem született gyermekünk, így az örökbefogadás által lettünk az a család, amely vagyunk, s melynek tagjaiét minden nap hálát adok. Minden út és minden tett elvezet valahová, még ha nem is látjuk az elején, hová. 
– Amikor először hallottam a hírekben a tragédiájáról, az első elborzadás után az is eszembe jutott, hogy valamiben mégis szerencsés: hogy ilyen férje van. Sajnos nem minden nőért aggódnak ennyire. Ha a férje akkor nem indul el ön után, talán már nem beszélgethetnénk.
– Örülök, hogy szóba hozta őt, mert mindig csak az én traumámról kérdeznek, pedig nagyon nehéz dolgokon ment át ő is. Nincs olyan mérce, ami megmutatná, hogy melyikünk élt át nagyobb a traumát. De nincs is értelme összemérni. Egy biztos: ha nincs ez a mélység, amit meg kellett járnunk, talán sosem ismerem meg a férjem egyes tulajdonságait. Azt tudtam mindig, hogy figyelmes, segítőkész vagy jófej, de hogy ilyen bátor, hogy ilyen mélységű irántam a szeretete és az elköteleződése, talán sosem tudtam volna meg, ha nincs ez a tragédia.
Számomra nincs az a kamionnyi rózsa, ami felérne ezzel a szeretet-bizonyságtétellel.
De egy helyzet drámaiságával egyenesen arányos a bizonyságtételi lehetőség. Vagyis a tragédiával együtt egy óriási ajándékot is kaptam. Olyan szeretetet, bátorságot, féltést tapasztalhattam meg a mozdulataiban, a kiáltásában, a tetteiben, amely a hétköznapokban sokkal kisebb mértékben tud megnyilvánulni. Bár a támadó még a férjemnél is magasabb volt, úgy kapta le rólam, mint egy tollpárnát. 
– Nehéz lehetett neki a helyszínen visszafognia magát, és nem önbíráskodni.
– Én azért is hálás vagyok, hogy nem azzal foglalkozott, hogy elkapja, hanem visszajött hozzám. Óriási önuralom kellett hozzá a részéről. Bár nem panaszkodott, de voltak jelek arra, hogy milyen nehéz ezt az egészet feldolgozni neki is. Borzalmasan nehéz volt újra felidéznie a történtetek a bíróságon.
Láttam, ahogy verejtékezik, ahogy ökölbe szorul a keze… A férjem vallomása alatt hallottam, hogy az elkövető egyfolytában azt motyogta: „Bocsánat, bocsánat…!”.
És nem akkor mondta, mikor én beszéltem. Nem az én fájdalmam váltotta ki ezt belőle, hanem a férjem indulata.
– Ezek szerint megbánta a tettét?
– Ez legyen az ő útja és az ő problémája. Az én megbocsátási folyamatom független az ő bocsánatkérésétől – ami a hírekkel ellentétben máig nem történt meg.
– Az eset után azt nyilatkozta lapunknak, hogy pár év múlva beszél majd a kislányával a történtekről. Akkor túl kicsinek ítélte még hozzá. Azóta megtörtént ez a beszélgetés?
– Részben igen, de a szexuális jellege nem került még szóba. Azzal továbbra is várunk. Nem söpörtük a témát szőnyeg alá, de még mindig nem jött el a részletek ideje.
– A támadás után sokan fordultak önhöz ismeretlenek?
– Rengetegen. Hihetetlenül traumatizáló volt látni, hogy mennyi tragédia történik a világban. Áttörést jelenthet, ha valaki beszél az őt ért traumáról. De ez egy hosszú út első lépése, amiben sokan segíthetnek, de járni csak a gyógyulni vágyó tud ezen az úton, senki más helyette.
– Hogy gyógyul most?
– Próbálok a jelenben élni, és nem újra és újra visszatérni ehhez az esethez. Nagyon fontosnak tartom az erről való nyílt kommunikációt, ezért ezzel a céllal bármikor szívesen beszélek, teszek bizonyságot a saját „történetemmel” kapcsolatban.
– Van teljes gyógyulás?
– Inkább teljes élet van. Korábban mindig úgy képzeltem a teljes életet, hogy az testileg és lelkileg is sérülésmentes, örömteli. De ez majd Mennyországban lesz.
– Hogy zárásként pozitívan a jövőbe tekintsünk: milyen tervei vannak? Indul valamilyen versenyen a közeljövőben?
– Elvégeztem egy atlétikaedzői képzést a Testnevelési Egyetemen, és vállalkozóként ebben kezdtem dolgozni. Elsősorban már nem a versenyekben látom a jövőt, de a futás, amíg élek, az életem része marad.
(Kiemelt képünkön: Makai Viktória; Fotó: Makai Viktória Facebook-oldala)
