Bohár Dániel a Vasárnapnak: Fontos része az életemnek a vallás

Exkluzív interjút adott a Vasarnap.hu-nak Bohár Dániel. Az ismert jobboldali riporterrel Horváth Tamás beszélgetett médiáról, nemzetpolitikáról, fociról, vallásról, valamint arról, hogy mi a 2022-es választások legfőbb tétje.

– Azt olvastam rólad, hogy már 9-10 éves korodban eldöntötted, hogy riporter akarsz lenni. Hogyhogy már ilyen fiatalon vonzott a média világa?

– Biztos a te osztályodban is volt olyan gyerek, aki mindig szerepelt, mindig ő mondta a verset az iskolai ünnepségen, tagja volt a színjátszókörnek. Az ilyen nagydumás, jópofa gyerek az osztálytársak egy részét nagyon idegesíti, a másik része meg röhög rajta. Na, én ez a csávó voltam. Nem az a jó kifejezés, hogy az osztály bohóca, de az a srác, aki mindig megcsinálta a hangulatot. A gimnáziumi évek alatt ez még inkább felerősödött. Biztos voltam benne, hogy mindenképpen olyan dologgal szeretnék foglalkozni, aminek köze van a médiához, az audiovizuális tartalmak készítéséhez. Emlékszem, a gimiben imádtam rövidfilmeket készíteni. Lenyűgözőnek találtam, hogy van egy ötleted, amit megvalósítasz, majd a kész produkciót az emberek megnézik a tévében vagy az interneten. Gyerekkoromban sokszor néztem az esti híradót, és láttam, hogy a riporternek mennyire nehéz dolga van: kilökik a világ vagy az ország bármely pontjára, és a kamerába el kell mesélnie, hogy mit látott, mit tapasztalt az adott eseményen vagy helyszínen.

Nagyon vonzónak találtam ezt a feladatot, és sokszor elképzeltem, hogy én állok ott, én mesélem el a történteket. Tudtam, hogy ezt akarom csinálni felnőttként.

A konkrét „azta” élmény pedig a 2006-os eseményekhez kapcsolódik. Néztem a Hír TV-t, és lenyűgözött, hogy miközben a rendőrök verik az embereket, Csaszi, azaz Császár Attila milyen jól helytáll riporterként. Őt egyébként óriási legendának tartom, és büszke vagyok rá, hogy később kollégák lettünk.

– Ezek szerint már 2006-ban kikristályosodott, hogy elsősorban a politikai újságírás irányába indulsz el?

– Akkoriban még nem, nálam az volt az elsődleges, hogy tévézni szeretnék, riporter akartam lenni. A hírek világa nagyon megfogott, a mai napig csodálom, ahogy az információ áramlik. Amikor 20 éves koromban felkerültem Budapestre, a 2006-os közvetítések okán már megvolt az érzelmi kötődés a Hír TV-hez, valamint a csatorna híradóját is rendre megnéztem. Gyakorlatilag egy álom vált valóra, amikor 20 évesen, teljesen fogalmatlanként adódott egy lehetőség, és felvettek gyakornoknak a Hír TV-hez. Az az érdekes helyzet állt elő, hogy előbb voltam a televízió épületében az első munkanapomon, mint a főiskolában, ahol kommunikáció és média szakon kezdtem meg a tanulmányaimat.

A Hír TV a főiskolás éveimet is végigkísérte. Ha sokat vagy tévések között, magad is azzá válsz. A suliban persze rengeteg vitám volt, mondani sem kell, a tanári kar nagy része baloldali volt. Sőt, amikor a szakdolgozatomat írtam, új konzulenst is kellett keresnem, mert az addigi teljesen kiakadt, amikor elmondtam, hogy a Hír TV-nél dolgozom. Egyébként a baloldali és a jobboldali oknyomozó újságírás összehasonlítása volt a témám, az első konzulensem viszont váltig állította, hogy csak oknyomozó újságírás létezik. Amit a jobboldali sajtó csinál, az propaganda. Ha valamivel nem értek egyet, azt el szoktam mondani. Ezt a tanári kar nem mindig értékelte. (nevet)

– Felteszem, a volt tanári karod azt sem értékeli, hogy jelenleg a Pesti TV-nél dolgozol. Sőt, van egy portréműsorod is, aminek Mi vagyunk a magyarok a címe. A meghatározás szerint ez egy identitáserősítő műsor.  Miért gondolod azt, hogy a magyar identitást meg kell erősíteni?

– Kezdjük a családnál. A szüleim 0 éves koromtól kezdődően nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy hétvégente kiránduljunk, múzeumba menjünk, bejárjuk az országot. A szüleim úgy erősítették a magyar identitásomat, hogy észre sem vettem. Az a baj, hogy ez nagyon sok családból hiányzik.

Úgy gondolom, hogy a mai Magyarországon szükség van identitáserősítésre. Ha megnézed, folyamatosan olyan dolgok jönnek veled szembe, amik a nemzeti érzelmet „eltolják”: ne foglalkozz vele, hogy magyar vagy, sokkal fontosabb a kozmopolitizmus. Gyakorlatilag a nemzeti érzés kiirtása van folyamatban.

Ebből kifolyólag, amikor magamat definiálom,

az első helyen az áll, hogy magyar vagyok. Ez a kiindulópont. Aztán persze innen lehet tovább fejteni a dolgokat, hogy amúgy édesapa, férj és újságíró.

A műsoromban, amire utaltál, nem az a cél, hogy – csúnya szóval élve – magyarkodjak, hanem az, hogy értékes magyar emberekkel beszélgessek. Ha valaki megnézi a műsort, az legyen a reakciója, hogy „basszus, de jó, hogy én is egy olyan országban élhetek, ahol ilyen emberek vannak!”. Mert valljuk be, ha szörfölsz az interneten, olvasod a kommenteket, könnyen ki tudsz ábrándulni az emberekből és a magyar társadalomból. Meg akarom mutatni, hogy milyen értékes magyar emberek élnek köztünk. Ezért van szükség az identitáserősítésre.

– Orbán Viktor korábban azt írta, hogy nekünk, magyaroknak küldetésünk van. Egyetértesz ezzel a kijelentéssel?

– Nézd végig a történelmünket! Ha Magyarországnak nem lenne küldetése, akkor nem lehetne értelmezni az elmúlt ezer évet. Ha tisztán sikeres történelmi korszakot keresünk a magyar történelemben, egészen Mátyás király uralkodásáig kell visszamennünk. Innentől kezdve viszont borús évszázadok következnek.

Nem kell messzire menni, ott van a XX. század. Nemrég néztem meg egy nagyon jó filmet, mindenkinek csak ajánlani tudom: 1920 – Az új Közép-Európa a címe. Miután a végére értem, az volt az érzésem: csoda, hogy 2021-ben Magyarországon és a Kárpát-medencében vannak még magyarok. Az elmúlt száz évben mindenki arra törekedett, hogy ez ne így legyen. Sőt, nem is csak az elmúlt száz évben, hanem már a három részre szakadt Magyarországtól kezdve.

Édesapámmal a mai napig sokat beszélgetünk a történelemről, tehát 30 évesen is tudja még erősíteni a nemzeti identitásomat.

Bohár Dániel, a Pesti TV riportere – Fotó: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu

– Szorosan kapcsolódik a nemzeti identitáshoz a nemzetpolitika. Mivel te nem vagy politikus, bízom benne, hogy nem fogod kikerülni a választ: látsz rá esélyt, hogy akár a közeli, akár a távoli jövőben visszakapjuk valamely elcsatolt területet?

– Ez nagyon nehéz kérdés. És nem érzelmileg nehéz, mert én lennék a legboldogabb, ha megvalósulna a revízió. A feleségem délvidéki, ezáltal – ha nincs pandémia – nagyon sokat járunk Szabadkán, Topolyán, Újvidéken. Most ez lehet, hogy kicsit erősen fog hangzani, de ha Szabadkán a városközpontban körbenézel, és nem gondolod azt, hogy milyen csodálatos nemzetnek vagyunk a részei, akkor nem vagy magyar.

Két-három évig készítettem egy külhoni magyarsággal foglalkozó magazinműsort, ennek köszönhetően bejártam az egész Kárpát-medencét. Szinte nincs is olyan település, ahol ne forgattam volna.

A történelem folyamatosan változik, ezért nem tudhatjuk, hogy mi lesz 50, 100 vagy 200 év múlva. A probléma inkább az, hogy ha mondjuk holnaptól visszaállnának az 1920 előtti határok, kapnánk egy csomó szlovákot, románt, ukránt, szerbet, horvátot, szlovént és osztrákot, akikkel valamit kezdeni kellene.

Sajnos az elmúlt száz évben az asszimilációt sikerült annyira felgyorsítani, hogy bármiféle revízió csak nehezen lehetne kivitelezhető.

De hogy válaszoljak a kérdésedre, jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy a közeljövőben bővülni fog Magyarország területe. Én abban hiszek, és ez tapasztalat is, hogy teljesen mindegy, hogy a határok hol vannak meghúzva, hiszen mindenféle nehézség nélkül átmegyek Felvidékre, ahol magyar emberekkel találkozom. Székelyföldön soha, egyetlen pillanatig sem éreztem magam Romániában. Délvidéken is ugyanez. Nem az a lényeg, hogy hol húzódnak a határok, az a fontos, hogy a külhoni és az anyaországi magyarok legyenek kapcsolatban egymással. Határok vannak, és olykor-olykor változnak is, de a magyarság egysége rajtunk, magyarokon múlik.

– Az anyaországnak, a mindenkori magyar kormánynak mi dolga van a határon túli magyarokkal? Milyen politikát kell folytatnia?

– Mindenképpen fontos és szimbolikus lépés volt, amikor 2010-ben a parlament megszavazta a kettős állampolgárságot a külhoni testvéreinknek. Emellett szükséges, hogy támogassuk azt, hogy a határon túli magyarok a szülőföldjükön, magyarként tudjanak boldogulni. A munkám során is megtapasztaltam, hogy mekkora segítséget jelent, ha a magyar állam támogatásával felújítják például a topolyai, a szabadkai, vagy a kassai magyar óvodát.

Ez talán a legfontosabb,

mert ha van magyar óvoda, van magyar iskola, akkor lesznek magyar gyerekek is. Ha viszont nincsen magyar óvoda és nincsen magyar iskola, akkor nem lesznek magyar gyerekek sem. Ez ennyire egyszerű.

A támogató politikát tehát, hiába fáj nagyon a belpesti liberálisoknak, mindenképpen folytatni kell.

– Sőt, az általad említett belpesti liberálisoknak és kifejezetten a DK-nak nem csak a támogató politika fáj, hanem konkrétan elvennék a határon túli magyarok szavazati jogát. Mit gondolsz? Ez pusztán aktuálpolitika, vagy ezek az emberek tényleg gyűlölik a külhoni nemzettársainkat?

– Egyrészt nyilván aktuálpolitika, mert van egy olyan közönség, akit lehet hergelni azzal, hogy „a gonosz Orbán miért épít iskolát, óvodát, stadiont, támogatja a focicsapatot valamelyik határon túli településen?” Topolyán például a stadion és a fociakadémia mellett lesz egy fürdő is, amit a helyiek már nagyon várnak, mert jelenleg át kell járniuk Magyarországra, ha fürdőzni akarnak. Ezt a részletet mindig elfelejti megemlíteni a baloldal. Ahogy azt is, hogy a fociakadémián hány gyerek kap reggelit, ebédet, vacsorát, ami sok család számára óriási segítséget jelent.

Az aktuálpolitika mellett a másik része a DK politikájának, hogy ezek az emberek úgy gondolkodnak Magyarországról, hogy az mindössze ez a 93 ezer négyzetkilométer, a külhon pedig nem létezik. A kommunizmusban is így volt, ők csak továbbviszik ezt a hagyományt, amiben semmi meglepő sincsen, hiszen ők is kommunisták.

Bohár Dániel, a Pesti TV riportere – Fotó: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu

– Kevesebb, mint egy év múlva választások lesznek Magyarországon. Szerinted mi a legnagyobb tétje a szavazásnak?

– Ezt mindig én szoktam kérdezni a vendégeimtől a tévében. (nevet) Így, hogy ezúttal nekem kell megválaszolni, most látom csak igazán, hogy mennyire nehéz a kérdés. 2010-ben volt egy kormányváltás, elindult az ország egy irányba. 11 évvel később itt ülünk Budapesten, az előbb kinéztünk az ablakon, és láttuk, hogy mennyi minden megújult. Van tehát egy fejlődő pálya – és most csak az anyagi síkról beszélek. Épül az ország, nem betontorzók vannak mindenhol, nem úgy mennek a dolgok, mint 2010 előtt, hogy a pénzt felveszik, aztán a beruházás elmarad. Amit elkezdenek, azt be is fejezik.

Van egy érezhető jobblét. Nyilván nem azt mondom, hogy Ausztria vagyunk, de szépen, apránként haladunk előre.

Az anyagi mellett persze van egy szellemi-lelki sík is, amiről már beszéltünk. Szerintem 2021-ben az emberek nagyobb része gondolja azt, hogy jó magyarnak lenni, mint gondolta mondjuk 2008-ban. A 2022-es választás legnagyobb tétje, hogy ezen az úton megyünk tovább, vagy visszatérünk a lelki betontorzókhoz.

– Mit vársz a kampánytól és milyen eredményt jósolsz a választás napjára?

– Arra számítok, hogy már nyár végén, ősz elején beindul a kampány. Ráadásul annyiféle gát tört át az elmúlt időben – szex, magánélet stb. –, ami korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy kampánytéma legyen, hogy szerintem ez lesz minden idők legdurvább magyarországi kampánya. Az ősztől tavaszig tartó időszak annyira brutális lesz, hogy azzal a veszéllyel is meg kell küzdeniük a pártoknak, hogy az emberek elvesztik a bizalmukat a politikával kapcsolatban.

Ami pedig magát a szavazást illeti, arra számítok, hogy minden választókerületben kiélezett csata lesz, és mindössze néhány százalék fog dönteni. A végén pedig nagyon kevéssel, de nyerni fog a jobboldal.

– És ha mégsem? Akkor mire számíthatunk?

– Ha veszít is a jobboldal, a vereség semmiképpen sem lesz megsemmisítő. Szóval ne úgy képzeljük el, hogy másnap megszűnik a Fidesz–KDNP. A sajtó szempontjából pedig nem úgy néz ki a dolog, hogy ha valaki elveszít egy választást, akkor vége, visszavonul, feladja, hanem még keményebben fog dolgozni. Ne felejtsük el, hogy nemcsak 2022-ben, hanem 2026-ban is lesz választás. A vereség minden pakliban benne van, és ha bekövetkezik, tanulni kell belőle: át kell alakítani dolgokat, legközelebb pedig nyerni.

– Sok fiatal most fog először szavazni. Már-már közhelynek számít, hogy a jobboldalnak problémája van a fiatalok megszólításával. Tényleg ekkora a gond?

– Nem, én nem látom ekkorának a problémát. Sőt, szerintem már idegesítően fárasztó ez a „fiatalokat meg kell szólítani” duma. Aki mondjuk, jövőre lesz 18 éves, az 2004-ben született. Hatéves volt, amikor Orbán Viktort megválasztották miniszterelnöknek 2010-ben. Tehát 6 éves korától 18 éves koráig neki az volt a politika (ha egyáltalán foglalkozott politikával, valószínűleg nem), hogy Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke.

Szerintem a fiatalságból eredő természetes reakció az, hogy meg akar nézni, ki akar próbálni mást is.

Viszont ezzel együtt sem gondolom, hogy annyira rosszul állnánk ezen a területen. Rengetegszer van, hogy akár a Megafon képzésein, akár máshol találkozom fiatalokkal, akik értelmesek, okosak és nagyon jól látják a dolgokat. Ilyen fiatalból rengeteg van, csak nem mindig hallatják eléggé hangosan a hangjukat. De kétségbeesni semmiképpen sem kell. Sokan vagyunk és végén többen leszünk.

– A Vasarnap.hu vállaltan keresztény újság, ezért meg merem kérdezni, hogy te hogyan állsz a valláshoz. Emlékeim szerint még nem nyilvánultál meg ebben a kérdésben.

– Nem, egyáltalán nem. Ami nem azt jelenti, hogy szégyellném a vallásomat, egész egyszerűen még senki sem kérdezett erről nyilvánosan.

Vallásos vagyok, római katolikus.

A hitet, ahogy a nemzeti identitást is, a családból hozom. A vallási nevelésemben elsősorban a nagyszüleim vettek részt. Emlékszem, amikor vasárnap ebéd után mentünk hozzájuk, nagymamám – aki sajnos már nem él – első kérdése mindig az volt, hogy voltam-e misén. Habár az én életemben akkora szerepet nem tölt be, mint a nagyszüleim vagy a dédszüleim életében, nagyon fontos a vallás. Nem mondom, hogy minden vasárnap megyek misére, de ha olyan helyek vagyok, mindenképp betérek a templomba. Mindennap imádkozom, elsőáldoztam és bérmálkoztam.

Bohár Dániel, a Pesti TV riportere – Fotó: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu

– De gondolom, te csak egyszer bérmálkoztál…

– Igen, én csak egyszer bérmálkoztam, nem úgy, mint Gyurcsány Ferenc. (nevet). De a viccet félretéve, a kisfiam születése után is alig vártam, hogy elég idős legyen ahhoz, hogy megkereszteljék. Hiszek Istenben és a különféle energiákban,

ezért mióta a gyermekemet megkeresztelték, nyugodtabb vagyok, tudom, hogy védve van.

Nagyon sok függ attól, hogy találj egy jó vezetőt, egy jó papot, hiszen ha már rászánod az idődet a szentmisére, megfelelő szellemi táplálékkal szeretnél kijönni a templomból. Egy szó, mint száz: fontos része az életemnek a vallás.

– Európában viszont azt tapasztaljuk, hogy egyre kevésbé fontos. Te hogy látod a kereszténység jövőjét az öreg kontinensen?

– Erre sajnos van egy nagyon jó példám. Normál helyzetben sokat szoktam Nyugat-Európában forgatni, mert eléggé érdekel a migráció témaköre. Az egyik vasárnap Bécsben jártunk, és megnéztük, hogy Ausztria leghíresebb templomában, a Stephansdomban hányan vesznek részt egy szentmisén. Hát, ha azt mondom, hogy háromnegyed ház volt, szerintem még sokat mondok.

Ezzel szemben egy pénteki napon Bécs külvárosában betértünk egy brutálisan nagy, 3-4 ezer fő befogadására képes mecsetbe. Csordultig tele volt. Leforgattuk, amit akartunk, megyünk kifele, mondom az operatőrömnek, hogy „na, itt aztán jó sokan voltak”. Kiléptünk az ajtón, és akkor láttuk, hogy a mecset előtt még legalább 5 ezer ember imádkozott szőnyegeken.

Adott tehát az egyik legnagyobb és leghíresebb osztrák templom, amiben épphogy vannak keresztények a vasárnapi misén, a külvárosi mecsetbe meg nem férnek be a muszlimok.

Szerintem ez a példa mindent elmond a jelenlegi helyzetről és arról, hogy milyen jövő vár a kereszténységre nyugaton.

– Maradva ugyan nyugaton, de áttérve a focira, ha jól tudom, hatalmas Real Madrid-szurkoló vagy. Feltételezem, hogy a galaktikusoknak nevezett, Zidane, Figo, Raúl, Beckham, brazil Ronaldo által fémjelzett csapatba szerettél bele.

– Ez pontosan így van. Az általános iskolában kialakult egy kvázi szurkolói kör, mindenki választott egy játékost a Realból, és akkor onnantól kezdve ő volt az. Sőt, hatodikban vagy hetedikben még levelet is írtunk a klubnak, hogy küldjenek már mindenkinek egy mezt. Mezt végül nem kaptunk, viszont küldtek egy darab dedikált fotót. Hetente másnál volt, mindig más vitte haza. Aztán rájöttünk, hogy le is lehet másolni. Elvittük egy fotóüzletbe, így mindenkinek lett egy példánya.

Ha már fociról beszélünk, a Real Madrid mellett a másik nagy szerelmem Francesco Totti, aki habár szó volt róla, végül nem lett a blancók játékosa. Sőt, ami igazán lenyűgöz az ő pályafutásában a zseniális játéktudása mellett, az pontosan az, hogy soha sem hagyta el a Rómát. Pedig a kétezres évek elején gyakorlatilag az összes top csapattól voltak ajánlatai. Totti azonban bebizonyította, hogy még a modern fociban is létezik a hűségfaktor.

– A magyar csapatok közül is van kedvenced?

– Na, ez az igazán nehéz kérdés. (nevet) Édesapám nem nagy focirajongó, egyedül a magyar válogatott meccseit nézi meg a tévében, tőle tehát nem kaptam semmiféle klubszimpátiát. Amikor pedig fiatal voltam, pont olyan korszakot éltünk, hogy borzasztóan rossz volt a magyar klubfoci. S bár Képes Sport-előfizető voltam, néztem a magyar bajnokságot, sőt még télen a teremfocit is, valahogy nem fogott meg egyik csapat sem, a meccsek színvonalát pedig nyilván összehasonlítottam a top bajnokságok összecsapásaival. Átkapcsoltam a Real Madridra, és láttam, ahogy Zidane, Ronaldo, Figo, Roberto Carlos és a többi zseni játszik. Teljesen más világ volt. S habár 6 éves korom óta fociztam, és tényleg mindenem volt a labdarúgás, a válogatotton kívül egyik magyar csapat felé sem alakult ki különösebb érzelmi kötődésem.

Viszont az utóbbi években, és emiatt most lehet rám azt mondani, hogy divatdrukker vagyok és a többi, de a Ferencváros nagyon szimpatikus, főleg az, hogy BL-főtáblára jutott, három bajnokságot nyert zsinórban, mindenképpen imponáló. Úgyhogy, ha most az kéred, válasszak, akkor a Fradit mondanám mint kedvenc magyar csapatot. Az életemet a teljesítmény határozza meg, aki teljesít, az elnyeri a szívem. A Fradi elnyerte.

 

Horváth Tamás

 

Szentesi Zöldi László a Vasárnapnak: Isten létében soha egyetlen percig sem kételkedtem

Vejkey Imre a Vasárnapnak: Utolsó véremig küzdök a keresztény közösség védelméért!

 

Kiemelt fotó: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu

Iratkozzon fel hírlevelünkre!